Március 20.

Március 20.

 Ha valaki igazán érett és kiteljesedett személyiség, az gyermeki, ártatlan, áhítattal és ámulattal teli, és annyira fogékony a lét szépsége iránt, hogy egész élete túláradó szeretetté válik. A téged körülvevő lét kimondhatatlanul csodálatos, és ha szíved nem táncol együtt vele, akkor nem is élsz.
Osho

 Manók...

Elfáradt a tegnapi nap, elfáradtam benne magam is. Semmi olyan tevékenység nem volt persze fizikálisan, ami indokolttá tette volna, ott fent a kis manók dolgoznak megállás nélkül.

Szorgosak nagyrészt, dolgoznak rendesen: új ötleteket fabrikálnak, a megoldáson dolgoznak, kitöltik játékkal a szabadidőt, vannak, akik a mosolygásra késztetnek. A szórakozásfelelősök sok éves téli álmukból talán idén felébrednek, és a nótafák is talán dalra fakadnak. Bár ők elég szorgalmasak, csak jó lenne, ha ablakot nyitnának a világ felé most már. Sok kis manó munkálkodik a kapcsolataim ápolásával is, nagy részük telefonközpontos, aztán dolgoznak ott fent problémamegoldó kommandósok , de megtalálható a kíváncsiságfakasztó műhely is.  Akadnak persze lusták is, akiket noszogatni kell, hogy pl takarításra ösztönözzenek, na és akkor még nem beszéltem azokról, akik a fejfájással foglalkoznak. Vagyis azt okozzák, de nem a fáj a fejem kategóriában, hanem az úgysincs annyi bajod, okozunk még neked címszóval. Ők tegnap este lendültek munkába. Azt hiszem a mosolygyártók ellankadtak délután. Amikor letettem a lantot, felszabadult boldogsággal töltött el, hogy végre hazamehetek. Kíváncsi voltam már nagyon arra is, hogy a páromnak milyen volt, hogyan telt az első nap az új munkahelyén. Ekkor kezdtek el aktívan dolgozni a mosolyfakasztó manók. Buszra szállva találtam ülőhelyet, majd nemsokára felszállt két apró testvér-forma leány. Jöttek-mentek csicseregtek, majd a nagyobb megkérdezte a kicsit, hogy leül-e, mire a nemleges válaszát hallva, lehuppant mellém. Egy darabig távbeszélgetést folytattak, majd a kicsi is odasomfordált, és baromi büszke volt magára, mert a kabátját a derekára kötötte, így nem kellett tartania a táskája mellett még azt is. Aztán rakosgatta a táskát a földre, a kezébe, nem talált neki megfelelő helyet, és akkor a mosolygós lila(piros, kinek milyen) néni felajánlotta (ez ugye én lennék), hogy tegye oda a tesója és én mellém a táskát, elfér az ott bőven. És a mosoly nem akart megszűnni az arcomon. Meglepődött, de látta, hogy működik a dolog, majd visszamosolygott, és utána hol nyíltan, hol a szemem sarkából sok-sok megállón keresztül elcsíptem a mosolyát. Azt a félénk, mert idegen a néni, de mégis barátkozós, őszinte gyermeki, érdeklődő mosolyt. Amikor a testvére is már felém intézte a tekintetét félve, de vigyorogva, és a kis játékuk, amint a kisebbik ruhájának disz-szalagját próbálták az ujjuk köré csavarni, már nekem szólt. Kis szöszkés-vöröses, picit talán szeplős, bájos kislányok voltak és a mosolymanók a fejemben egész úton csak dübörögtek fáradhatatlanul. A nap is szépen sütött, hazafelé tartottam, és a csicseri-borsó lánykák még szebbé tették az utat hazafelé. Amikor felkeltem a helyemről, azon gondolkodtam, buta felnőtt, hogy elköszönjek-e tőlük, de a mai világban már minden olyan furcsának hat. Láttam, hogy ők is várakozóan pillognak felém, ezért búcsúzásként egy széles mosolyt küldtem feléjük, majd leszálltam. Addigra munkába lendültek a vásárlásért felelős manócskáim, feledve a buszos varázst. Mosolyfelelőseim lassan, de még dolgoztak, aztán otthon lassacskán átadták a stafétabotot a fejfájás-gyártóinak. Egy telefon, majd még egy, és a sokadiknál már úgy dolgoztak, hogy a rosszullét is rámtört…. De egészség és józanság manóim, hosszú, és nagy levegővételekre buzdítottak, amitől a 250-es pulzusom, lassanként csendesedett, és az állapotom stagnált. Hallottam a türelemre intő szavaikat a fejemben, éreztem a simogató kezüket a homlokomon, nyugtatólag a szívem körül és hálát adtam értük! Meg kell, értsük, a kis manóink értünk, velünk dolgoznak, bár lehet, hogy mások skizofréniának hívják.  Ma újból dolgoznak, és azt hiszem a fejfájáskeltőket tegnap hosszú szabadságolásra küldtem. Remélem, nem lesznek oly szorgalmasak, és kötelességtudóak, hogy bejönnek dolgozni a szabadnapjukon, mert akkor kénytelen leszek felmondani nekik! Vagy lehet, hogy ez lenne a helyes megoldás???