Kül-föld
Valamikor
réges-régen gyakorta volt alkalmam kitekinteni az ország határán túl. Tehettem
ezt egy úttörőzenekar tagjaként, majd felnőtt-zenekarosként is. Csodálatos és
meghatározó élményekkel gazdagodtam, amit nem pótol semmi. Sokszor ma is
ezekből táplálkozom, hiszen utoljára körülbelül 10-11 éve voltam külföldön,
akkor is hosszú idő után csak néhány napra, muzsikálni. Már gyerekként
szembetűnő volt a határ átlépése után a „másvilág”. Persze hozzátartozik, hogy
másféle hagyományok, építészeti stílusok, hagyományok, szokások, elemek
határozzák meg a kinti képet. Már
ezelőtt 30-35 éve is feltűnő volt a kinti tisztaság, rendezettség, ami ugye
nálunk azóta már nyomokban felfedezhető. Mégis gyermeki izgatottsággal vártam,
hogy átlépjük az országunk határát, amire olyan rég vágytam. Főleg így együtt a
család, a gyerekekkel. Volt részük bőven az odanézz, figyelj, nahát, de klassz,
kifejezéseimből! De ma is ugyanúgy éltem át és szívtam magamba azt a képet, ami
utunk során elém tárult. A rendezett környezet, a takaros porták, és
sorolhatnám. Valami viszont megváltozott. Ami ránk, magyarokra jellemző volt, a
jókedv, a mosoly, a könnyedség, az most átköltözött oda ki. Nagyvárosokban a
rengeteg turista, az utcán özönlő emberek, a zsúfolt teraszok a kávézók,
presszók előtt, olyan jó volt látni, hogy az emberek még tudják könnyedén,
gondtalanul jól érezni magukat! Bécsben a Práterből kijövet gyalogtúránk során
beültünk egy kis étterembe, de laza német nyelvtudásommal közöltem a pincérrel,
hogy csak trinken möchten, mire megkérdezte, honnan jöttünk. Mondtuk, hogy
magyarok vagyunk, mire, hmmmmm….. érdekes arckifejezést öltött… talán a
tapasztalatok….már nem tudom meg. Mindenesetre
amikor fizettem, mert én vagyok a német-nyelvtudor, ugye, kevéske kis
borravalót adtam. És láss csodát, térült-fordult pincérünk, majd kezében egy
Bécs térképpel visszajött az asztalhoz, bekarikázta és beírta, hogy éppen hol
vagyunk. Azért távozáskor megkérdeztem, hogy mivel tartozunk érte, mire csak
legyintett és vidáman köszönt. Jól esett a gesztus, hasznát is vettük. Főleg
mikor a Stephansplatz felé vettük az irányt, és ott a Parkhausból kijöttünk. A
nagy hőség elég fárasztó volt, sőt még egy tüntetés-félét is láthattunk.
Sikerült a
délutáni csúcsban az autópályát is megtapasztalni kifelé Bécsből. Nem is szeretem az autópályákat, mert nem sok
látnivalót kínál. Viszont amikor nem azon közlekedtünk, akkor nem bírtam
betelni a látvánnyal. A hegyek, a táj, a falvak és városok! Szállásadó
rokonaink egy kis faluban élnek az „erdőben”, ahol egy patak folyik a házuk
mellett 770 m magasan. Lassan nagykorú autónk frissen cserélt fékbetétje is
megemlegeti, amikor onnan felfelé vettük az irányt. Akkor én a ferrodol égő
szagától elég görcsösen kapaszkodtam az ajtóba, bár az Alpok távoli hegyeinek
látványa kárpótoltak. Csak fotóztam és fotóztam a telefonommal,ha kellet, ha
nem. Aztán napi útjaink során olyan útépítést is láthattam, amit itthon nem
nagyon. Két nap alatt két, ugyan szűk, sávban olyan távolságot és utat tettek
meg, mondtam is, ott a hat emberből hat dolgozott, nem csak megfigyelőként vett
részt. Hozzáállás kérdése, ugye. Egyszóval vannak különbségek. Hazafelé Graznak
vettük az irányt, majd családom nem kis zúgolódására, mivel autópálya nem
vezetett arra, gyerekkorom egy emlékezetes helyszíne felé, Gnasnak vettük az
irányt. Ott voltunk a zenekarral ezelőtt sok-sok éve többediziglen, az ottani
zenekarnál vendégségben. Családoknál elszállásolva, na és de sokat beszélünk
róla még most is barátokkal meg a tesómmal! Mire odaértünk, szegény kecske ( az
autónkat becézik így a fiúk) már elég fáradt volt, na, a srácokról nem is
beszélve. Kb. öt percet kaptam nosztalgiázni, kattintgatni, és már suhantunk is
hazafelé…. Irány nach Ungarn…
És milyen
érdekes…ahogy közeledtünk, kezdett eltűnni az elmúlt négy nap nyugalma,
toleranciája, rázódtunk, a már „jó” magyar utakon vissza, a megszokott
hétköznapokba….