Április 25.

Április 25.

 Ne a rendkívüli lehetőségekre várj. Ragad meg a legegyszerűbb, leghétköznapibb lehetőségeket, és tedd őket rendkívülivé. A gyenge ember vár a nagy lehetőségre, az erős megteremti azt.
Orison Swett Marden

Érdekesek az emberek. Szívesen belenéznék a gondolataikba, remélem, mindegyiknek van a fejében ilyen. Nem csak azért, mert egy fenemód kíváncsi teremtés vagyok. Hanem legfőképpen azért, mert némely cselekedeteiket nem tudom mire vélni…  Ma reggel a buszon külön tanulmányt lehetett volna összeállítani az emberek viselkedésével kapcsolatban. Leültem egy fiatal lány mellé, és nem tehetek róla, térigényem van. Igyekszem mindig úgy elhelyezkedni, hogy a saját ülésem határait ne lépjem túl, még ma a két táskámmal és az esernyőmmel is, bár elég sokat ficeregtem mondjuk. Meg is unta az utastársnőm, mert egy flegma mozdulattal valahonnan előrántotta a hátizsákját, ami az én térfelemről került elő, és a laza pózban tartott lábai közé tette. (Értsd ez alatt, egyik lába feltéve az oldalfalon lévő mit tudom én mire, másik terpesztve.) Közben a mellettem álló idősebb úr dzsekijének a cipzárja ütemesen kopogott a fejemen, de nem szóltam, hiszen én ültem, így helyzeti előnyben higgadtan tűrtem. Így zötyögtünk szépen megállótól megállóig, mígnem az előttem ülő hölgyek egyike megkérte a másikat, hogy engedje ki, mert leszállna. Azonmód helyet is adott egyik hölgy a másiknak, majd visszaült az előzőleg is elfoglalt külső ülésre. Cipzáras úr viszont megszólította, hogy engedje leülni, mire a hölgy ismét felállt, de már nem ült vissza, hanem rosszallóan az előző hölggyel kezdett társalgást folytatni. Mikor egy másik asszony észrevette a felszabadult helyet, az előbb említett hölgy háta mögött becsusszant az ülésre. Ez még jobban nem tetszett fent nevezettnek, de én akkor már csendesen mosolyogtam. Nemsokára ifjú útitársnőm egy félfordulatot tett felém. Természetesen értek én a testbeszédből (is), és itt csak az volt, összeszedvén táskáimat, esernyőmet és magamat felálltam, hogy kiengedjem.  Kishölgy kényelmesen feltápászkodott, testbeszéddel talán meg is köszönte, de ezt a jelzést nem véltem felfedezni, biztos az én hibám, és ugyanezzel a kényelemmel állt bent a két ülés előtt, amíg a megállóig nem ért a busz.  E sorok írója agyát akkorra öntötte el a lila köd, hiszen ültem volna vissza reggeli megfáradt gondolataimmal és táskáimmal, de nem adott rá lehetőséget, így odavágtam táskáimat jelzés gyanánt az ülésre. De addigra már a megállóba értünk és kellemes, közös utazásunk is véget ért. Azt tudom, hogy az én fejemben mi játszódott le, amikor szó nélkül felállok és utat engedek, majd felhúzom magam a gyerekem korú leszaromságán, de néha szeretném megfejteni mások logikáját is. Például azét az illetőét, akinek a szemét bántotta ma a kultúra terjesztése. Nagy szavak, mi? Úgyis elmesélem… Lépcsőházunkba kitettem a közelgő új darabunk bemutatójának, és a májusi előadásoknak a plakátját.  Elég vegyes az összetétel, ami a lakókat illeti, kicsik és nagyok egyaránt, bárki talál a plakáton megfelelő előadást magának. Gondoltam én. Valaki nem találhatott neki tetszőt mégsem, mert reggelre már láttam próbálkozásokat az eltávolítás felé, és mire hazaértem a munkából, sikeresen le is szedték mindkettőt. De rajtam nem fognak ki, ma egy bájos levél kíséretében megköszöntem az itt lakóknak és a lépcsőházba betévedőknek, hogy másodszorra nem tépik le. Valamint szeretettel invitáltam őket a színházba és köszöntem, hogy minél több emberhez eljut az infó a plakátok révén. Kíváncsi vagyok, meddig… Van még plakátom… No ez is érdekes, miért is bántotta a szemüket, hisz pont a tegnapi plakátolás során  mentősök akadtak utamba, akik már figyelmesen tanulmányozták, mit is teszek ki éppen. Aztán vannak még érdekes történeteim, amikben nem tudok megfejtést az események alakulására. Nem is kell nekem persze mindenre tudnom a választ. Nem is ez a cél, csak néha, szeretnék feleletet kapni értelmetlen viselkedésekre és tettekre. Ma nem volt szép tőlem, hogy odavágtam a táskáimat, elfogyott a türelmem. Nem szép az autóstól sem, aki látja, hogy siet át az úton az a gyalogos, a fránya, nem lassít le.. Sőt, rátapos a gázra, és a gyalogos lélekjelenlétén és reflexén múlott csak, hogy nem rajta ment át. Nos, ez a frankó kis magyar vezetői morállal megáldott sofőrpajti volt még felháborodva, hogy: nincs ott zebraaaaaa….

Konklúzió: akkor dögölj meg, átmegyek rajtad…..mert  nincs ott zebra… Milyen gondolatai vannak még ezen kívül? El sem tudom képzelni…vagyis el tudom, de nem akarom… Mindezen kis apró, napi szösszenetek ellenére is úgy gondolom, magamnak is türelmesebbnek kell lennem, türelmesebbeknek kell lennünk. Sokszor emlegetem ezt a kis varázsszót, szeretem is. És legfőképpen azt szeretném, ha minél többen megismernék. Megismernék a szót magát, a jelentését, az értelmét és a következményeit…  Hiszen, és mily véletlen, idézek:

„ Ha egy dühödt pillanatban türelmet tanúsítasz, száznapi bánattól menekülsz meg.”

  Zig  Ziglar