2010.október
A nyár nagy részét, a magam által felújított szép szobánkban töltöttem. Szerettem, szeretek ott lenni, mert még mindig tetszik, mert mai napig örömömre szolgál. A falak színe, a bútorok, a kiegészítők, melyek nagy részét szintén a magam örömére, kényelmére és gyönyörködésére készítettem.
Egoizmus? Nem hinném. Csak szeretem a szépet. A kosárbéléseket, a kis terítőt, a festett, dekupázsolt dobozaimat, az élő és művirágaim, messzi barátném üvegfestményei, a komódon kialakított kis szentélyem, a függönyöm, a függönydísz és minden, ami körülvesz.
Nem terveztem változást, de ez nem is terv függvénye. Az események követték egymást, és ez a láncreakció beindult. Lehet, hogy saját magam lepődök legjobban.
Miért is kezdtem el ezt leírni? Mert napok, hetek óta zavar az a tény, hogy mindenre sírva fakadok.
Én magam, az idegi fáradtságra következtettem. De tegnap beszélgettem, mit beszélgettem! Folyamatosan beszéltem és sírtam órákon keresztül G.-nak, aki csak annyit mondott, nem idegi fáradtság ez, csak érzékenység. Mennyivel szebb szó: ÉRZÉKENYSÉG.
Aztán ma arra is rájöttem, hogy mindez idáig azzal magyaráztam a sírásomat, hogy idegileg el vagyok fáradva, és ha valami negatívum ér, akkor a reakcióm a sírás.
De ma valami mást éreztem. Nem az elutasítás az ok, a kudarcélmény. Még nem tudom pontosan meghatározni, de azt hiszem az is, viszont egy másfajta szemszögből. A céljaim elérésére törekszem.
Még nem tudom nevén nevezni, de majd előjön belőlem hamarosan.
Abszolút pozitív élmények értek tegnap is, kivéve, mikor délután az anyuval kiabáltam és vitáztam, mégsem csapta le a telefont, pedig fenyegetőzött vele. Nem volt jó érzés így beszélni Vele, de hatásosnak bizonyult. Vitáztunk, sírtunk, panaszkodtunk, érveltünk, pedig pont azon vagyok, hogy ezeket a kifejezéseket, érzelmi állapotokat mellőzzem az életemből. Mivel az elég nehezen kivitelezhető, ezért a minimálisra szeretném szorítani. Ma pedig kimentünk Hozzájuk, és nem vitatkoztunk (na, jó, csak egy icipicit…).
Tegnap örömömre szolgált, hogy elvittem a vörös iszap károsultjainak megsegítésére az összegyűjtött gyerek ruhákat. Valamint az is, hogy találkoztam új emberekkel, akikkel, úgy érzem, tartós kapcsolat fog kialakulni közöttünk. És még mindig nincs vége! Este spontán megkérdeztem egy régi ismerőst, énekelhetnék-e a fúvószenekarukkal, mire ő azt mondta, miért-ne.
Egyszóval, tök örülök.
Még nem tudom hová visz az ez az út, de reményteljes!
Ma a termet szépítettem, az udvaron üres csigaházakat, faleveleket, futókat szedtem, majd dekoráltam velük a dolgozómat”!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése