Április 22.

Április 22.

"Igényes vagyok", mondjuk, és nem vesszük észre, mi is beálltunk az érzelmi zsarolók sorába. Elvárjuk, hogy a másik a mi helyesnek vélt szándékunk szerint cselekedjék, hisz mi is így teszünk. Védelmi vonalunk, várunk erős fala a mások elvárásainak való megfelelés és saját elvárásainknak való megfeleltetés építőköveiből épült. Belső világunk érintetlen maradt. Az elvárások szerepjátékokra kényszerítenek minket, hisz semmire sem vágyunk annyira, mint arra, hogy megosszuk szívünket a másikkal. Minden, a másiknak - megfelelés - szerep nem más, mint a befogadásért, elfogadásért való könyörgés. Erre kényszerülünk, erre kényszerítünk, miközben sóvárgó szemmel lesünk a másikra védelmi falunk, magánybörtönünk kukucskáló nyílásán.
Biegelbauer Pál

Zsilip

Tegnap este elkezdtem írni… Mégpedig arról, hogy nem tudom, hogy merre kanyarodik a témám útja, hiszen, olyan sok minden foglalkoztat, kavarog a fejemben, nem tudom, melyik tör utat magának az érvényesülés felé. Gondolok itt például a „Minden napra egy mese” c. politikai kabaréra, ami tényleg minden napra juttat egy elképesztő adótervezet –ötletet, megszorítás-felvetést, amitől amúgy is búskomor honfitársaim még búval béleltebbek lesznek. Bár gyermekkoromban ez egy mesekönyv címe volt, mára e fent említetté avanzsálódott, és erről nem igazán óhajtok szót ejteni. Elég, ha hirtelen támadt felindulásom okán kommenteket okádok ki magamból…

Aztán foglalkoztatott még egy kérdés, amit nem is akartam nyilvánosítani, de időközben aktualitását is veszítette.. . Késő bánat…  Körülbelül idáig jutottam el, amikor laptop szerelmem azt gondolta ideje aludnom, és kékhalállal tecchalottá lett. Mivel mostanában ezt sokszor eljátssza, tudom, hogy időt kell hagynom neki a pihenésre, ha a későbbiekben is élvezni szeretném a szolgáltatásait. Mondanom sem kell ugye, hogy természetesen az addig írtaknak, agyő…. Gondoltam, hagyom is, aludjon reggelig. Ma hajnalban, fél ötkor volt az ébredés, mert gyermek és a futball románca éppen aktuális randevúját szemmel akartam tartani. Sopron fele vették útjukat, és majd csak estefelé botladoznak haza.  Én pedig újból nekifogtam az írásnak, és eszembe jutott, hogy a már sokszor és sokat említett barátságok jártak a fejemben. Többféle szempontból, milyenségeik szerint, időtállóságuk szerint, ragaszkodásuk és fajtáik szerint. Nekem a barátságok szentek voltak mindig. Önző, ragaszkodó, kisajátító módon. Nehezen éltem meg, ha elmaradtak valami miatt. A legelső és legfájóbb szakítás miatt, talán már említettem is valamelyik írásomban, levelet küldtem dr Lux Elvirának az IM (Ifjúsági Magazin, a korombelieknek mond még valamit ez a cím) egyik rovatvezetőjének, aki a kapcsolatokkal foglalkozott. Kérdéseket tettek fel a fiatalok, többnyire a szerelem, és az akkoriban még a nyilvánosan fél-tabunak számított szexuális témákról, aminek megválaszolásában és nyilvánosságra hozatalában akkoriban dr Lux Elvira és dr Veress Pál volt egyik úttörője. No… Eltértem a témától, hiszen a doktornő máig megőrzött levelében azt írta, hogy nagyon örül neki, hogy én 15 évesen a barátsággal kapcsolatban tettem fel neki kérdést, abban kértem tanácsát. Egyszóval komolyan vettem. Ma már tudom, hogy túl komolyan, bár a mai napig jellemző ez rám. Keresem és igyekszem fenntartani a szálakat, óvom, ne sérüljenek, ne kerüljenek rá csomók és bogok, de sokszor elkerülhetetlen. Persze, lehet, hogyha a másik végén levőket kérdeznénk, eltérő lenne a véleményük, ez ugye minden esetben szubjektív. Cak azt érzékelem, hogy az a jellemző, hogy én emelem fel a telefont, én teszem az első lépéseket, én keresem az alkalmakat. Néha elfáraszt, mert azt az érzést kelti bennem, hogy felesleges fáradozás. Persze-persze, egyre kevesebb idő jut mindenre, nekem is, nem tagadom, ez is egy mentség. Aztán van egy másik része, hiszen állandó változásban vagyunk, hogy rám találnak új barátságok, bár erős még a megnevezés, inkább új kapcsolatoknak mondom némelyiket. Nagyon örülök ezeknek a régi vagy új szálaknak, és érdekes, hogy a hozzám hasonló gondolkodásúakból kerülnek ki. „Csak az a szép ződ gyep….” Azok a régiek hol maradnak el?

Néhány évvel ezelőtt, első „ilyen” olvasás-élményem Darnel Christian : Misztikum nélkül c. könyve volt. Sokszor fellapozom azóta is. Abban írja: „…Amikor végre megvilágosodsz, vágyat érzel majd arra, hogy ezt az élményt megoszd másokkal is. Ha nem teszed, hamar el is fogod veszíteni azt az állapotot. … ...A kényelmetlenségek különbözőképpen jelentkezhetnek. Munkatársaid esetleg nehezen viselik el újdonsült lelkesedésedet és energiádat. Meg nem értéssel olykor gyűlölettel reagálnak, és ez fáj. Talán épp a házastársad, a szeretőd vagy a barátod az, aki idegenül fogadja, sőt elutasítja megváltozott lényedet. Ahogy a megvilágosodásoddal egy időben jelentkező kreativitás bővíti a lehetőségeidet, elképzelhető, hogy „kinövöd” az eddigi kapcsolataidban levő lehetőségeket is. Előfordulhat, hogy az emberek inkább elutasítanak és elfordulnak tőled, mintsem, hogy veled együtt fejlődjenek ők is. …  …Szeresd még jobban azokat, akiket elhagysz az úton, hogy minél hamarabb utolérjenek, és együtt mehessetek tovább!”

Elgondolkodtató mondatok, hiszen a megvilágosodás mindenkinek mást jelent. A fenti mondatokat megéltem személy szerint.  És ahogy ismét belelapoztam a könyvbe, érzem, újra el kell olvasnom. Erősít. Soha nem végeztem semmilyen tanfolyamot, autodidakta módon fejlesztem magam e téren, csak annyit tudok elfogadni egyelőre, amit szűk agyam korlátai megértenek.  Ezen a téren abszolúte nem sürgetem magam és türelmes vagyok, magamat is megdöbbentő módon. Igen, sokszor szerettem volna és próbáltam megosztani az élményeimet, eredményességeimet, az ebben rejlő nyugalmat és szépséget!  És válaszul jöttek  a hitetlenkedések, a gúnyos mosolyok, az értetlenkedő fejrázások, aztán sorra a próbatételek.  Mégis, erősnek érzem magam, noha sokszor fáradok. Azt hiszem ez teljesen természetes emberi vonás. Minap elengedtem egy lehetőséget, mert a régi félelmeimmel harcoltam. Nagyon sok feladatom van, ami nem szó szerinti cselekvéseket jelent. Itt bent a fejemben kellene egy jó nagytakarítást véghezvinni, aztán haladni lejjebb a szívem és a lelkem felé. Elengedni a széllel dolgokat, megrögzött gondolatokat, lejárt érzéseket, szavatossága vesztett kapcsolatokat. Néhány napja, és most szabad nevetni, dobtam ki a kismama ruhámat…. nagyon nagy dolog ez nálam, héééé! Ja és nem azért, mert azt gondoltam szükségem lesz még rá…dehogy… az emlékek… …öööööö….. a másik még megvan valahol, de legalább már eggyel kevesebb kacat… Kis lépésekkel haladok előre, néha fáj, de élvezem az utat… Persze, hogy szeretném, hogy tartson velem mind, ki szívemnek kedves, de el kell, tudjam engedni őket, ha nincs kedvük velem jönni…

Ugyanígy kellene a lakásban is szanálni, folytonosan, és magunkban is… Gyűjtögető típus vagyok,

szoktam mondani, felhalmozódott már olyan sok minden bennem és körülöttem, azt hiszem, mostanában egyre jobban nyílik a zsilip, amin sikerül  végre áttörni ezeknek a dolgoknak, szabad utat tudok nekik adni. Hadd menjenek, ha kell!!