Július 12.

Július 12.

Az embernek mindig reménykednie kell. Ez az élet legnagyobb ajándéka. A remény. Én mindig is reménykedtem.
Agatha Christie

Az ígéretek földje

Itt élünk. Ez valami fantasztikus! Gondolná az ember lánya….. Hiszen annyi volt az ígéret, mint égen a csillag! Megpróbálom én is megígérni, hogy ez az írásom lesz az utolsó, amely hangot ad az elmúlt hónapok történéseinek.

Elmúlt hónapok? El vagyok tévedve…Elmúlt évek… Tizenéve összefutottam volt főiskolás társammal, aki hívott tanítani az iskolájába. Hosszú-hosszú évek teltek el azóta. Amit az ember lányai és fiai igyekeztek becsületesen végigdolgozni. Eleinte ment minden, mint a karikacsapás. Ígéret betartva… fizetés kategóriának való, könyvpénz, 13. havi fizu… Mint a közszférában! Hozzáteszem, adva volt a lehetőség, hogy papír nélkül tanítsuk azt, amihez azért konyítottunk. Így lettem szolfézstanár. Becsülettel utánajártam, felkészültem, óráról – órára. Igyekeztem érdekessé, színessé tenni az órákat. Tanítottam zongorát, hozzáteszem, kezdőknek. Lehet felszisszenni, de akiben a muzsika benne van, és valamelyest játszik, tanult a hangszeren, hozzásegítheti a gyerekeket a hangszeren való játszáshoz. Jó, talán a kéztartást nem erőltettem annyira, mint kellett volna…. J

Aztán elkerült kolléga helyett kapóra jöttem klarinétos múltammal… Évekig… Jó, ez váltotta a szolfézskarrierem. J

Aztán ott volt a könnyűzene. Sajnos mai iskolarendszerű zeneoktatásunkban kétféle zene létezik: a komolyzene és a jazz. Na kérem… megoldható volt a könnyűzenei ének oktatása. Remek gyerekanyaggal, gyermekkorom óta gyűjtött kottaanyagommal, igen szép eredményeket értünk el.

Majd jöttek a szigorítások. Mindenhol. Először szépen lassan papírhoz kötötték a tanítást. Számos olyan kollégával rendelkezem, akik papír nélkül tanítottak, hozzáteszem, velem együtt. Viszont ragyogó zenészek, a hangszereiket jobban ismerik, művelik, mint némelyik papírral rendelkező, de ez kit érdekelt? Semmilyen lehetőség nem adatott, hogy ezt javu(n)kra írják, vagy bebizonyíthassák/suk. Akkor kezdett a lehetőségek tárháza beszűkülni. Közben munkáltatói azonossággal, különböző intézményekben volt lehetőségünk dolgozni. Aztán kiderült, olyan, hogy könnyűzenei ének, olyan nincs…. Megcsappant az érdeklődés… Egyszer csak felkérést kaptam, legyek következő évben igazgató, de addig is segítsem a helyettesek munkáját, tanuljak bele a tennivalókba. Nos, ezt tettem egy egész éven keresztül, szabadidőmben segítettem, amit tudtam, betanulásként. Nos, eljött az ősz, és egy újabb elnevezésű intézmény igazgatóhelyettese lettem. Szép titulus nem? Természetes velejárója volt, az óraszámok csökkentése, illetve a tanulók szelektálása… Azt hiszem ebben az időszakban a 13. havi fizetés már nem játszott szerepet. Hozzáteszem, a tanulói létszám bőven az 1000 felett volt, tennivaló volt bőven, bár a feladatkör inkább adminisztrátori volt, mint helyettesi… Sőt adott esetben mosó-és vasalónői, takarítói és utcaseprői, csikkszedői munkákat is el kellett végeznünk. Zokszó nélkül. Még adottabb esetekben éjjel is rendelkezésre kellett állni, kisgyerekes lévén a felügyeletüket: old meg! felszólítással… Ha anyanapot akartam kivenni, elhangzott a :neked ez nem jár meg! - közlemény. Sőt … Nőgyógyászati nagyműtét után, aminek során sikeredett egy tüdőgyulladást is benyelnem, tíz nap után dolgoztam… Tíz hét táppénz járt volna… De elhangzott a bíztató mondat ekkor is: ilyen műtét után három nappal dolgozni lehet!

Sorolhatnám…. nem teszem….

Aztán elkezdődött…. egyszer csak közölték velünk, hogy mindenki bére az F1 kategóriának megfelelő szintre fog lemenni, mert…mert csökkent az állami támogatás,stb…stb… De halleluja! Lesz cafeteria!! És lesz minősítés év végén, ami plusz pénzt jelenthet!!! és a cafeteria kiegészíti a bért arra szintre, ami a besorolásnak megfelelő lenne!! Talán ekkor még volt könyvpénz….

Aztán három év „Isauraság „ után egyik napról a másikra nem tartottak igényt helyettesekre…. Egyre sem!!! Igaz, a létszám akkor már 1000 fő alá csúszott jócskán, talán a felére… és akkor már túl voltunk néhány kollégán, akiket szintén egyik napról a másikra küldtek el…. Ma már azt mondom, szerencsések. Bár még így is volt némely kolléga, akik végzettség nélkül tanítottak. Jómagam „csak” furulyát, de hozzáteszem, helyettesnek taníthattam fél évig klarinétot! Ó az a Jolly Joker formám!

Mert az élet ilyen volt velem, soha nem adatott meg az elsőség! Ami a munkát illeti! Gyerekként általános iskolában nem én voltam, akit kijelöltek versmondásra. de ahogy barátnőm megbetegedett, azonnal ott volt a megoldás: hívtak engem, gyorsan tanuljam meg és mondjam el… Megtettem. Majd a zenekarban, ha nem volt cintányéros, vagy nagydobos, nem jelentett problémát, ott voltam, be lehetett tenni bármilyen posztra a klarinétsorban, vagy az ütősöknél. Várományosa voltam ígérettel a tamburmajorságnak is! Ugye nem meglepő, hogy nem én lettem? Majd három évig jártam a szakiba, meghallgatásokra, hogy klarinétszakra felvételizvén megismerhessenek. Nyáron elvégeztem egy évet szolfézsból, szüleim zongorát vettek, különórára jártam, ez anno nem volt olyan megszokott dolog, mint manapság. Nem is említettem meg azt a tényt, ami hatalmas szívfájdalom volt, az imádott Es-klarinétot fel kellett cserélnem B-re. Pedig azon a csepp, irtózatosan hamis kis hangszeren tanultam meg a tiszta intonációt, a társas muzsikálást, magát a zenét. Nem leszek nagyképű, ha kijelentem, jó voltam. a nagy fővárosban rádiófelvételen Hollós Lajos zenei szerkesztő, ha találkoztunk, ismerősként üdvözölt, és szólt, ennek a kislánynak külön mikrofont kérek. Sosem felejtem el , Hunyadi nyitányban szólócskám volt. Ja…. a szakiba már felvételizni nem kellett elmennem, valami mondvacsinált ürüggyel, amire érdekes módon csak a harmadik év végén derült fény… Hát…. megrogytam… Erre akartam feltenni az életem. Nos, akkor drága szolfézs tanár nénim, Magdikám azt mondta, szép hangom van, próbáljam meg az énekszakot. Nagyon, de nagyon nem akartam, ma már hálás vagyok érte. Ja… amikor már szakis voltam, már járhattam klarinétra is… Így lettem zenekaros. És újra Es-klarinétos a Vasutas Zenekarban. Bár, ha jobban visszagondolok, ott is végigjártam a klarinét pultokat. A legszebb az volt, amikor a Hidas Szvitben Es csurákoztam, majd a Rosamundában kellett valaki, aki basszus klarinétozik. Hát voltam valaki. Siklósi várfesztivál…de rég is volt…

Főiskolai évek… Drága Mária néni! Szerettem és szeretett, de nála sem én voltam a No.1. Nos szégyellnivalóm nincs, hiszen ma már az operaház művésze, aki helyett énekelnem kellett, amikor lebetegedett… Bár el kell mondjam, az ügyeletes konferanszié viszont én voltam. A 200 éves Pécs zeneoktatása c. városi rendezvényt is én konferáltam végig.

Aztán diploma után volt iskolámba, a szakiba kerültem tanítani. Mint óraadó… De… Amikor volt tanárom külföldre ment kicsit pénzt keresni, akkor én lettem a tanszakvezető, felvételiztettem, vizsgáztattam, tanítottam. Felvettem, majd tanítottam azokat a lányaimat, akik ma ott tanítanak. J

Persze kényes szitu volt, mikor érettségiztetés előtt egy hónappal visszajött a tanárnő…és visszakérte-kapta a növendékeit. Nos, csak egyik érettségizőm ment vissza hozzá, természetesen ezért 4-re sikeredett az érettségije. Mily fura.

Sőt, velem azt is meg lehetett tenni, hogy azokat a növendékeket, akiket negyedik éve tanítottam, elvették tőlem, mondván, zenei pályára készülnek…és a hangképzésüket szolfézs szakos kapta meg… Az igazság az, hogy ez akkor annyira nem rázott meg, mert babát vártam.

Persze időközben hatalmas karriert vittem véghez a báli zenélést illetően, alapító tagja voltam egy együttesnek. J Majd utána bárhol megjelentem zenés rendezvényen, ott hamarosan végigénekeltem a rendezvényt. Szerelemből!!!!

Aztán, éveken át többször összefutottam volt főiskolás társammal, aki hívott tanítani az iskolájába. a történet innen már ismert. Persze voltak közben kisebb történetek, amikor volt osztálytársam felhívott, hogy kellene neki egy csaj, aki kövér és tud rockot énekelni, és ő rám gondolt. Mily bájos felkérés egy aprócska színházi szerepre. Természetesen ezt is megoldottam úgy, hogy hétfőn eldöntötte, én leszek a befutó, kedden ruhapróbára mentem, szerdán megnézett a rendező, pénteken megkértem a segédrendezőt, azért legalább a színpadot mutassa meg, vasárnap délelőtt volt egy próba az én jelenetemnek, volt egy nagy felújító próba, majd délután előadás…. És végig egy évadon én voltam a Pécsi Nemzetiben a Macskafogóban a Dízőz…közben letudva a nagyműtétet….

Természetesen a további együttműködésre megkaptam az ígéretet. Mint ahogy kisegíteni mentem számtalan esetben különböző együttesekhez, ahol mind-mind volt szó folytatásról….

Aztán a sok ígéret után kaptam egy mondatot: csak magadra számíthatsz…. Ebből született az önálló estem…. Az CSAK rólam szólt, én voltam benne egyedül!!!! És büszke vagyok rá!

Nos….az élet megy tovább…akkor is, ha az ígéretekből nem tudom fizetni a számlákat, ha a ledolgozott utolsó hónapom bérét, valamint a további járandóságaimat nem kaptam meg. Pedig megígérték!!!!! Ha szánalmasnak vélik egyesek, hogy ide kiírjuk a fájdalmainkat, sérelmeinket, pedig csak azt írjuk meg ami megtörtént. Hogy jótett helyébe jót ne várj! Hogy 43 évesen, diplomásként nem tudok elhelyezkedni, hogy ígértek munkahelyet, lehetőséget, biztonságot, lehetőséget!!! Hogy mindezzel szembesülnöm kell, hogy a gyerekemnek azt kell mondanom, hogy NINCS? Érdekel ez valakit?

Padló…. De barátnőm szokta idézni férjét: „Aki nem tud lesüllyedni, az nem tud honnan felemelkedni… „ Nem idéztem pontosan, valahogy így van.

Hát Kedveseim!

Így tudok én is ígéretet tenni arra, hogy többet nem hozom szóba ezeket a dolgokat…

Pedig mocskos módon rühellem már, utálok erről beszélni… Arról is, hogy lehetőségét sem látom az elhelyezkedésnek, pedig nem ragaszkodom a tanításhoz.

Talán nem tudom biztosan, mit is akarok? Lehet.

Azt tudom , hogy énekelni, mosolyt adni, jó szót, szeretetet, azt szeretnék!

Ha valaki tud ilyen állást, szóljon bátran!

Köszönöm a türelmet!