Powered By Blogger

Magamról

Saját fotó
Semmi sem gyógyít úgy, mint a mosoly és a nevetés. Ha könnyedebb lélekkel éljük a világot, azt mutatja: szívünk a helyén.(Douglas Pagels) Szeretnék idézetekkel, dalokkal, gondolatokkal segíteni. Bárkinek, aki úgy érzi, soraim mosolyt csalnak az arcára.

Április 29.


Április 29.

Ha fiatalok akarunk maradni, mindennap olvassunk el egy költeményt, hallgassunk egy kis zenét, nézzünk meg egy szép festményt, és, amennyiben lehetséges, tegyünk valami jót. Az ember legfőbb érdeme éppen az, hogy amennyiben teheti, felülkerekedik a külső körülményeken, és minél kisebb befolyást enged azoknak.
Johann Wolfgang von Goethe




Április 28.


Április 28.

Biztos sokszor tapasztaltad már: egy jó beszélgetésnek, egy meghitt együttlétnek, egy szerelmes ölelésnek mintha zenéje lenne! Szinte hallani lehet. Nem füllel. Lélekkel. Ahol nincs harmónia, ott összevissza fecsegnek. Rumli van, zűrzavar. Ahogy egy zsebünkben felejtett mobiltelefon rögzíti néha; hallgasd meg, milyen hangzavarban élünk, ha nincs közöttünk szeretet. Mint egy majomházban: mindenki fújja, rikoltja, darálja a magáét.
De ha egy baráti beszélgetés! Hallgasd vissza! Az egymásra figyelő emberek csendjét, jókor megszólaló mondatait. A nevetéseket. A hang erejét. Amikor van miről beszélni - megtelik lélekkel a levegő.
Müller Péter






Akár….
Együttlét. Milyen szép szó, mennyi érzés, mennyi kifejezés van benne. Milyen tág, a benne rejlő lehetőségek tárháza! Hiszen lehet bensőséges, baráti, családi, társadalmi, szerelmi, intim. Mennyi minden megbújik mögötte. Utalhat kellemes percekre, borzongató pillanatokra, fergeteges jókedvre, meghitt csöndekre… Együttlét…. amikor együtt vagy vele.. a kedvessel, a fiatallal, az időssel, a gyermekkel , a szülővel, a férfival, a nővel, a társsal, a baráttal. Egy légtérben, egy térben, egy időben. Manapság a modern technika segítségével már a távolság is áthidalható, és ott lehet valaki, amikor szükséged van rá, legyen bár távol tőled. Az is egyfajta együttlét. Igaz, lehet fokozni lefelé és felfelé is, és elég lényegesen, szorosan kapcsolódik hozzá az érintés. Emeli a pillanatok fényét egy tétova mozdulat, egy simogatás, egy ölelés, és ezek fajtája is sokféle lehet. Bátorító, szeretettel teli, vidám, szerelmes, baráti, testvéri…. Igyekszem a kellemes oldaláról megközelíteni, de tudjuk, van másik oldala is. Együttlét… Kötelező, néma, fáradt, gyűlölt, szomorú. Miért? Miért nem segít ilyenkor az a bizonyos érintés? Egy tétova mozdulat, egy simogatás, egy ölelés. A megfáradt, visszahúzódó kezeket, ne tartsa vissza a félelem. A félelem az elutasítástól, a csalódástól, a reménytelenség homályában… emiatt megkopnak, elfáradnak, elmaradoznak, végül eltűnnek az érintések. A szavak, a meghitt csendek…. az együttlét.  Elszaladunk, kapkodunk, félreértünk, elmegyünk egymás mellett. Nem adunk alkalmat,a tisztázásokra sem magunknak, sem a másiknak. Elfelejtjük, milyen sokat jelente egy kéz, egy arc, egy ölelés, egy bíztató pillantás, egy kedves hang.  Néha begubózunk, sokszor begubózunk, egyre többször begubózunk. Kell a csend, a csenddel való együttlét is nagyon fontos. A csendben meghallhatjuk saját gondolatainkat. De tudni kell a csendből időben kilépni. Mert az ember társas lény. Keresi az alkalmakat, a társakat, akivel megosztja, akinek elmondja, akivel megbeszéli, akit meghallgat, és aki meghallgatja. Lett légyen ez a szabad ég alatt, egy padon, egy kávé mellett, séta közben, telefonon, vagy bármilyen lehetőséggel élve a kapcsolattartásra. Együttlét – együtt-lét. Létezés együtt, egymással. Szavakkal kimondva, szempillantással, szemvillanással, vagy kikerekedett szemekkel jelezve, sűrű, vagy bátortalan sorokban leírva, csendekkel tarkítva. Tudni kell meghallani a másik érzéseit, ha nem is mondja ki őket, tudni kell visszahúzódni, ha nem igényli túlzott jelenléted a mindennapokban, amikor hallgatni kell, de tudni előlépni, mikor érzed ott bent, hogy lépned kell. És tudni kell a megfelelő helyre igazítani ezeket a dolgokat magadban. Akkor értelmet nyer az életben több minden, amit eddig nem tudtál mire vélni. Ha megfelelően kezeled a pillanatokat, ha esélyt adsz türelemmel magadnak, megérted. Meghallod és megérzed. Az együttlét fontosságát, amit jelent, amit jelenthet. Amikor a szürke napokon egy mosolyt lop életedbe, amikor ünnepi harangok helyett hallgat, amikor az öledbe bújik, amikor nem kérdezi könnyeid, csak segít felszárítani… Amikor megérted apró mozzanatait, jelzéseit, értékeit. Amikor megérted apró mozzanatait, jelzéseit, értékeit. Akár köszöntés helyett….Nagyon sokféle lehet. Nagyon sokfélére szükségünk van. Nagyon tudnunk kell vigyázni rá, ha valamelyikre rálelünk. Sok minden vár még ránk….külön-külön, együtt. Találkozások, beszélgetések, szavak, pillantások… milyen tág a benne rejlő lehetőségek tárháza! Mi is ez? Van egy szép szó, mennyi érzés, mennyi kifejezés van benne. 
Együttlét.





Április 27.


Április 27.

Ma egy 18 éves köszöntésével kezdem a napot!

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.



Április 26.


Április 26.

Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt.
Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát:
- Nem unod a várakozást?
- Talán. De folytatnom kell a küzdelmet.
- Miért?
- Mert ha nem nyílok ki, elhervadok.
Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk.
Paulo Coelho


Április 25.


Április 25.

 Ne a rendkívüli lehetőségekre várj. Ragad meg a legegyszerűbb, leghétköznapibb lehetőségeket, és tedd őket rendkívülivé. A gyenge ember vár a nagy lehetőségre, az erős megteremti azt.
Orison Swett Marden


Érdekesek az emberek. Szívesen belenéznék a gondolataikba, remélem, mindegyiknek van a fejében ilyen. Nem csak azért, mert egy fenemód kíváncsi teremtés vagyok. Hanem legfőképpen azért, mert némely cselekedeteiket nem tudom mire vélni…  Ma reggel a buszon külön tanulmányt lehetett volna összeállítani az emberek viselkedésével kapcsolatban. Leültem egy fiatal lány mellé, és nem tehetek róla, térigényem van. Igyekszem mindig úgy elhelyezkedni, hogy a saját ülésem határait ne lépjem túl, még ma a két táskámmal és az esernyőmmel is, bár elég sokat ficeregtem mondjuk. Meg is unta az utastársnőm, mert egy flegma mozdulattal valahonnan előrántotta a hátizsákját, ami az én térfelemről került elő, és a laza pózban tartott lábai közé tette. (Értsd ez alatt, egyik lába feltéve az oldalfalon lévő mit tudom én mire, másik terpesztve.) Közben a mellettem álló idősebb úr dzsekijének a cipzárja ütemesen kopogott a fejemen, de nem szóltam, hiszen én ültem, így helyzeti előnyben higgadtan tűrtem. Így zötyögtünk szépen megállótól megállóig, mígnem az előttem ülő hölgyek egyike megkérte a másikat, hogy engedje ki, mert leszállna. Azonmód helyet is adott egyik hölgy a másiknak, majd visszaült az előzőleg is elfoglalt külső ülésre. Cipzáras úr viszont megszólította, hogy engedje leülni, mire a hölgy ismét felállt, de már nem ült vissza, hanem rosszallóan az előző hölggyel kezdett társalgást folytatni. Mikor egy másik asszony észrevette a felszabadult helyet, az előbb említett hölgy háta mögött becsusszant az ülésre. Ez még jobban nem tetszett fent nevezettnek, de én akkor már csendesen mosolyogtam. Nemsokára ifjú útitársnőm egy félfordulatot tett felém. Természetesen értek én a testbeszédből (is), és itt csak az volt, összeszedvén táskáimat, esernyőmet és magamat felálltam, hogy kiengedjem.  Kishölgy kényelmesen feltápászkodott, testbeszéddel talán meg is köszönte, de ezt a jelzést nem véltem felfedezni, biztos az én hibám, és ugyanezzel a kényelemmel állt bent a két ülés előtt, amíg a megállóig nem ért a busz.  E sorok írója agyát akkorra öntötte el a lila köd, hiszen ültem volna vissza reggeli megfáradt gondolataimmal és táskáimmal, de nem adott rá lehetőséget, így odavágtam táskáimat jelzés gyanánt az ülésre. De addigra már a megállóba értünk és kellemes, közös utazásunk is véget ért. Azt tudom, hogy az én fejemben mi játszódott le, amikor szó nélkül felállok és utat engedek, majd felhúzom magam a gyerekem korú leszaromságán, de néha szeretném megfejteni mások logikáját is. Például azét az illetőét, akinek a szemét bántotta ma a kultúra terjesztése. Nagy szavak, mi? Úgyis elmesélem… Lépcsőházunkba kitettem a közelgő új darabunk bemutatójának, és a májusi előadásoknak a plakátját.  Elég vegyes az összetétel, ami a lakókat illeti, kicsik és nagyok egyaránt, bárki talál a plakáton megfelelő előadást magának. Gondoltam én. Valaki nem találhatott neki tetszőt mégsem, mert reggelre már láttam próbálkozásokat az eltávolítás felé, és mire hazaértem a munkából, sikeresen le is szedték mindkettőt. De rajtam nem fognak ki, ma egy bájos levél kíséretében megköszöntem az itt lakóknak és a lépcsőházba betévedőknek, hogy másodszorra nem tépik le. Valamint szeretettel invitáltam őket a színházba és köszöntem, hogy minél több emberhez eljut az infó a plakátok révén. Kíváncsi vagyok, meddig… Van még plakátom… No ez is érdekes, miért is bántotta a szemüket, hisz pont a tegnapi plakátolás során  mentősök akadtak utamba, akik már figyelmesen tanulmányozták, mit is teszek ki éppen. Aztán vannak még érdekes történeteim, amikben nem tudok megfejtést az események alakulására. Nem is kell nekem persze mindenre tudnom a választ. Nem is ez a cél, csak néha, szeretnék feleletet kapni értelmetlen viselkedésekre és tettekre. Ma nem volt szép tőlem, hogy odavágtam a táskáimat, elfogyott a türelmem. Nem szép az autóstól sem, aki látja, hogy siet át az úton az a gyalogos, a fránya, nem lassít le.. Sőt, rátapos a gázra, és a gyalogos lélekjelenlétén és reflexén múlott csak, hogy nem rajta ment át. Nos, ez a frankó kis magyar vezetői morállal megáldott sofőrpajti volt még felháborodva, hogy: nincs ott zebraaaaaa….
Konklúzió: akkor dögölj meg, átmegyek rajtad…..mert  nincs ott zebra… Milyen gondolatai vannak még ezen kívül? El sem tudom képzelni…vagyis el tudom, de nem akarom… Mindezen kis apró, napi szösszenetek ellenére is úgy gondolom, magamnak is türelmesebbnek kell lennem, türelmesebbeknek kell lennünk. Sokszor emlegetem ezt a kis varázsszót, szeretem is. És legfőképpen azt szeretném, ha minél többen megismernék. Megismernék a szót magát, a jelentését, az értelmét és a következményeit…  Hiszen, és mily véletlen, idézek:
„ Ha egy dühödt pillanatban türelmet tanúsítasz, száznapi bánattól menekülsz meg.”
  Zig  Ziglar


Április 24.


Április 24.


 Minden embernek joga van keresni az örömöt, ez alatt pedig azt kell érteni, aminek ő örül - és nem feltétlenül azt, aminek mások örülnek.
Paulo Coelho



Április 23.


Április 23.

Nem lehetsz boldog azon dolgok nélkül, melyekhez kötődsz, s melyeket annyira értékesnek tartasz. Ez tévedés. Nincs egyetlen pillanat sem az életedben, amikor ne lenne meg mindened, ami a boldogsághoz szükséges. Gondolkodj el ezen egy pillanatra! Boldogtalanságodnak az az oka, hogy arra figyelsz, amid nincs, ahelyett, hogy arra összpontosítanál, amid éppen most van. Egy másik elképzelés: a boldogság a jövőben van. Nem igaz. Te itt és most vagy boldog, de nem tudod, mert a hamis elképzeléseid, a torzított látásmódod nem enged szabadulni félelmeidtől, szorongásaidtól, ragaszkodásaidtól, konfliktusaidtól, bűntudatodtól és még egy sereg dologtól, amire programozva vagy. Ha mindezt átlátnád, rájönnél, hogy boldog vagy, csak éppen nem tudsz róla.
Anthony de Mello


Április 22.


Április 22.

"Igényes vagyok", mondjuk, és nem vesszük észre, mi is beálltunk az érzelmi zsarolók sorába. Elvárjuk, hogy a másik a mi helyesnek vélt szándékunk szerint cselekedjék, hisz mi is így teszünk. Védelmi vonalunk, várunk erős fala a mások elvárásainak való megfelelés és saját elvárásainknak való megfeleltetés építőköveiből épült. Belső világunk érintetlen maradt. Az elvárások szerepjátékokra kényszerítenek minket, hisz semmire sem vágyunk annyira, mint arra, hogy megosszuk szívünket a másikkal. Minden, a másiknak - megfelelés - szerep nem más, mint a befogadásért, elfogadásért való könyörgés. Erre kényszerülünk, erre kényszerítünk, miközben sóvárgó szemmel lesünk a másikra védelmi falunk, magánybörtönünk kukucskáló nyílásán.
Biegelbauer Pál





Zsilip
Tegnap este elkezdtem írni… Mégpedig arról, hogy nem tudom, hogy merre kanyarodik a témám útja, hiszen, olyan sok minden foglalkoztat, kavarog a fejemben, nem tudom, melyik tör utat magának az érvényesülés felé. Gondolok itt például a „Minden napra egy mese” c. politikai kabaréra, ami tényleg minden napra juttat egy elképesztő adótervezet –ötletet, megszorítás-felvetést, amitől amúgy is búskomor honfitársaim még búval béleltebbek lesznek. Bár gyermekkoromban ez egy mesekönyv címe volt, mára e fent említetté avanzsálódott, és erről nem igazán óhajtok szót ejteni. Elég, ha hirtelen támadt felindulásom okán kommenteket okádok ki magamból…
Aztán foglalkoztatott még egy kérdés, amit nem is akartam nyilvánosítani, de időközben aktualitását is veszítette.. . Késő bánat…  Körülbelül idáig jutottam el, amikor laptop szerelmem azt gondolta ideje aludnom, és kékhalállal tecchalottá lett. Mivel mostanában ezt sokszor eljátssza, tudom, hogy időt kell hagynom neki a pihenésre, ha a későbbiekben is élvezni szeretném a szolgáltatásait. Mondanom sem kell ugye, hogy természetesen az addig írtaknak, agyő…. Gondoltam, hagyom is, aludjon reggelig. Ma hajnalban, fél ötkor volt az ébredés, mert gyermek és a futball románca éppen aktuális randevúját szemmel akartam tartani. Sopron fele vették útjukat, és majd csak estefelé botladoznak haza.  Én pedig újból nekifogtam az írásnak, és eszembe jutott, hogy a már sokszor és sokat említett barátságok jártak a fejemben. Többféle szempontból, milyenségeik szerint, időtállóságuk szerint, ragaszkodásuk és fajtáik szerint. Nekem a barátságok szentek voltak mindig. Önző, ragaszkodó, kisajátító módon. Nehezen éltem meg, ha elmaradtak valami miatt. A legelső és legfájóbb szakítás miatt, talán már említettem is valamelyik írásomban, levelet küldtem dr Lux Elvirának az IM (Ifjúsági Magazin, a korombelieknek mond még valamit ez a cím) egyik rovatvezetőjének, aki a kapcsolatokkal foglalkozott. Kérdéseket tettek fel a fiatalok, többnyire a szerelem, és az akkoriban még a nyilvánosan fél-tabunak számított szexuális témákról, aminek megválaszolásában és nyilvánosságra hozatalában akkoriban dr Lux Elvira és dr Veress Pál volt egyik úttörője. No… Eltértem a témától, hiszen a doktornő máig megőrzött levelében azt írta, hogy nagyon örül neki, hogy én 15 évesen a barátsággal kapcsolatban tettem fel neki kérdést, abban kértem tanácsát. Egyszóval komolyan vettem. Ma már tudom, hogy túl komolyan, bár a mai napig jellemző ez rám. Keresem és igyekszem fenntartani a szálakat, óvom, ne sérüljenek, ne kerüljenek rá csomók és bogok, de sokszor elkerülhetetlen. Persze, lehet, hogyha a másik végén levőket kérdeznénk, eltérő lenne a véleményük, ez ugye minden esetben szubjektív. Cak azt érzékelem, hogy az a jellemző, hogy én emelem fel a telefont, én teszem az első lépéseket, én keresem az alkalmakat. Néha elfáraszt, mert azt az érzést kelti bennem, hogy felesleges fáradozás. Persze-persze, egyre kevesebb idő jut mindenre, nekem is, nem tagadom, ez is egy mentség. Aztán van egy másik része, hiszen állandó változásban vagyunk, hogy rám találnak új barátságok, bár erős még a megnevezés, inkább új kapcsolatoknak mondom némelyiket. Nagyon örülök ezeknek a régi vagy új szálaknak, és érdekes, hogy a hozzám hasonló gondolkodásúakból kerülnek ki. „Csak az a szép ződ gyep….” Azok a régiek hol maradnak el?
Néhány évvel ezelőtt, első „ilyen” olvasás-élményem Darnel Christian : Misztikum nélkül c. könyve volt. Sokszor fellapozom azóta is. Abban írja: „…Amikor végre megvilágosodsz, vágyat érzel majd arra, hogy ezt az élményt megoszd másokkal is. Ha nem teszed, hamar el is fogod veszíteni azt az állapotot. … ...A kényelmetlenségek különbözőképpen jelentkezhetnek. Munkatársaid esetleg nehezen viselik el újdonsült lelkesedésedet és energiádat. Meg nem értéssel olykor gyűlölettel reagálnak, és ez fáj. Talán épp a házastársad, a szeretőd vagy a barátod az, aki idegenül fogadja, sőt elutasítja megváltozott lényedet. Ahogy a megvilágosodásoddal egy időben jelentkező kreativitás bővíti a lehetőségeidet, elképzelhető, hogy „kinövöd” az eddigi kapcsolataidban levő lehetőségeket is. Előfordulhat, hogy az emberek inkább elutasítanak és elfordulnak tőled, mintsem, hogy veled együtt fejlődjenek ők is. …  …Szeresd még jobban azokat, akiket elhagysz az úton, hogy minél hamarabb utolérjenek, és együtt mehessetek tovább!”
Elgondolkodtató mondatok, hiszen a megvilágosodás mindenkinek mást jelent. A fenti mondatokat megéltem személy szerint.  És ahogy ismét belelapoztam a könyvbe, érzem, újra el kell olvasnom. Erősít. Soha nem végeztem semmilyen tanfolyamot, autodidakta módon fejlesztem magam e téren, csak annyit tudok elfogadni egyelőre, amit szűk agyam korlátai megértenek.  Ezen a téren abszolúte nem sürgetem magam és türelmes vagyok, magamat is megdöbbentő módon. Igen, sokszor szerettem volna és próbáltam megosztani az élményeimet, eredményességeimet, az ebben rejlő nyugalmat és szépséget!  És válaszul jöttek  a hitetlenkedések, a gúnyos mosolyok, az értetlenkedő fejrázások, aztán sorra a próbatételek.  Mégis, erősnek érzem magam, noha sokszor fáradok. Azt hiszem ez teljesen természetes emberi vonás. Minap elengedtem egy lehetőséget, mert a régi félelmeimmel harcoltam. Nagyon sok feladatom van, ami nem szó szerinti cselekvéseket jelent. Itt bent a fejemben kellene egy jó nagytakarítást véghezvinni, aztán haladni lejjebb a szívem és a lelkem felé. Elengedni a széllel dolgokat, megrögzött gondolatokat, lejárt érzéseket, szavatossága vesztett kapcsolatokat. Néhány napja, és most szabad nevetni, dobtam ki a kismama ruhámat…. nagyon nagy dolog ez nálam, héééé! Ja és nem azért, mert azt gondoltam szükségem lesz még rá…dehogy… az emlékek… …öööööö….. a másik még megvan valahol, de legalább már eggyel kevesebb kacat… Kis lépésekkel haladok előre, néha fáj, de élvezem az utat… Persze, hogy szeretném, hogy tartson velem mind, ki szívemnek kedves, de el kell, tudjam engedni őket, ha nincs kedvük velem jönni…
Ugyanígy kellene a lakásban is szanálni, folytonosan, és magunkban is… Gyűjtögető típus vagyok,
szoktam mondani, felhalmozódott már olyan sok minden bennem és körülöttem, azt hiszem, mostanában egyre jobban nyílik a zsilip, amin sikerül  végre áttörni ezeknek a dolgoknak, szabad utat tudok nekik adni. Hadd menjenek, ha kell!!




Április 21.



Április 21.

A lélek olyan, mint egy tiszta lap, melyet a világ ír tele, vagy inkább mint egy üres kancsó, melyet a világ tölt meg színes boraival. S ha nincs két egyforma lélek, vagyis ha minden embernek külön egyénisége van, az egyrészt azon alapul, hogy nincs kettő, aki ugyanazt a világot látná, másrészt, hogy nincs kettő, aki ugyanúgy látná a világot. (...) Mindenikünk lelkében a világ tükröződik vissza, de mindenikünkben másként tükröződik. S a lélek maga, az egyéniség nem egyéb, mint a világnak egy sajátságosan színezett tükörképe.
Babits Mihály


Április 20.


Április 20.

Tapasztalj, és csak annyit mondj, amennyi a te tapasztalatod, és akkor a szavaidnak tartalma, súlya lesz; akkor szavaidnak fénye lesz - illata. Akkor szavaid vonzzák az embereket; nemcsak vonzzák, de hatással lesznek rájuk. Akkor szavaid mély jelentést hordoznak magukban, és akik készek meghallani őket, átalakulnak általuk. Akkor azok a szavak lélegeznek, élnek; élő szív dobog bennük.
Osho





Április 19.


Április 19.

Én nem győzelemért vagy a bukás lehetőségéért igénylem az erőt. Nem szeretném külső támadásokkal szemben pajzsként használni. Azt a csendes erőt igénylem, amely képessé tesz az igazságtalanság, a balsors, a szomorúság, a meg nem értettség elviselésére.
Murakami Haruki





Április 18.


Április 18.

Van mindenféle szó. Szúró, sebző szavak, és simogató, gyógyító szavak is. (...) Hát ha a bajt szó okozta, akkor miért ne szerezhetne békét ugyancsak egy szó, egy másik? Csakhogy (...) nem találja azt a szót. Ha tudja is, hogy van ilyen, ugyan hol keresse? Még talán fűszál és bogár sincs annyi a világon, mint amennyi szó van. És ezek a szavak még színjátszóak is, mást jelentenek, aszerint, hogy ki mondja őket, kinek, mikor, miért. (...) Néha a saját kimondott szava köti gúzsba az embert. A szó uralkodik a gazdáján, ahelyett, hogy az ember uralkodna a szaván.
Gergely Márta





.....
Az emberek különbözőképpen viselkednek, amikor dühösek. Van, aki beharapja az ajkát, elvörösödik, talán még ökölbe is szorítja a kezét, de nem szól egy szót sem, hanem haragját visszafojtja. Mások szabad folyást engednek mérgüknek, kiabálnak, vagdalkoznak, és már azzal sem törődnek, ha igazságtalanok a másikkal szemben. Pedig nem volna szabad igazságtalanságra igazságtalansággal válaszolnunk. (...) Függetlenül attól, hogy ki milyen képet alkot rólam, hogyan szidalmaz, vagy éppen túlzottan dicsér, én az vagyok, aki vagyok, és ezen senki a világon nem tud változtatni, csak én magam!
Kurt Tepperwein



...április 18... ezt neked....dreimal...

Olyasmi volt ez is, amilyen az eddigi egész életem - sosem voltam elég erős ahhoz, hogy megküzdjek a rajtam kívülálló dolgokkal, hogy megtámadjam vagy lehagyjam ellenségeimet. Hogy elkerüljem a fájdalmat. Mindig emberi voltam és gyenge, s az egyetlen dolog, amire képes voltam. az a kitartás. Az állhatatosság. A túlélés. Mostanáig ez elég volt. Ma is elegendőnek kell lennie. Kibírom, amíg a segítség meg nem érkezik.
Stephenie Meyer




Április 17.


Április 17.


- Vess egy pillantást magadra egy tükörben! Ki néz vissza rád?
- Az, aki lenni szeretnél?
- Vagy olyasvalaki, akinek lenned kellett volna? Az az ember, aki lenni akartál, de nem sikerült?
- Azt mondja valaki, hogy képtelen vagy rá, vagy nem leszel az? Pedig lehetsz!
- Higgy abban, hogy a szerelem körülötted ólálkodik!
- Hidd el, hogy az álmok valóra válnak, minden nap, mert így van!
Tuti gimi c. film






Április 16.



Április 16.


A boldogság megrontója a valóság. Mérlegelünk ahelyett, hogy ráhagyatkoznánk a bennünk élő varázslat tisztán látó erejére, előtérbe helyezzük a lehetséges rosszat a lehetséges jó helyett.
Tristan Schwarz






Április 15.



Április 15.


Soha ne vitatkozz idiótákkal! Lesüllyedsz az ő szintjükre és legyőznek a rutinjukkal. Woody Allen



Röghöz kötöttség….
Pécs…..                                                                                                                                                                      Én is itt születtem, gyermekeim, szüleim is, nagyszüleim is többnyire, mert persze apai nagymamám az Egyesült Államok Indiana államának South Bend városában. Dédnagyapám, halvány ismereteim szerint tehetős farmer volt, hat-hét nyelven beszélt, és persze Magyarországról érkezett a tengeren túlra. Fafeldolgozással foglalkozott, és ennek következtében, a szemével történt valami. Franciaországba járt orvoshoz, hiszen jómódú volt. Mivel Amerikából járt, talán Párizsba kezelésekre, angolul konzultált az orvosokkal. Ezek a kezelések egymást követték, és felemésztették a kis vagyonát. Mikor már elég sok pénzt rááldozott, a véletlennek köszönhetően fültanúja lett egy beszélgetésnek, ami két orvos között zajlott. Ugye említettem, hogy angolul beszéltek vele az orvosok, viszont egymás között franciára váltottak, de nem tudták, hogy dédapám e nyelvet is érti, beszéli. Szóval arról kezdtek el beszélgetni, hogy itt van ez a szerencsétlen magyar ember Amerikából, aki lassan megvakul teljesen, nem tudják meggyógyítani, de mivel szép pénzt szánt a szeme meggyógyítására, desztillált vízzel kenegették neki „gyógyszer” gyanánt. Magyarul: átvágták. Mikor ez a beszélgetés elhangzott, dédapám szépen, illemtudóan franciául megköszönte az orvosok eddigi munkáját, és nagy döbbenet közben távozott. Távozott Franciaországból, majd e kezelések miatt, elszegényedve és megvakulva távozott Amerikából, a nagymamámmal. A tizenéves kislány vezette haza, mintha úgy emlékeznék, Budapestről gyalog Pécsre a vak édesapját. Nagyon hiányos a történet, még gyermekkoromban mesélte az apukám, de valami rémlik Mihályiról is, lehet, hogy onnan indult Amerikába… No, erre rá kell kérdeznem.
De nem erről akartam írni. Onnan indultam, hogy Pécsen születtem. Bár a férjem nem, de középiskolás kora óta Ő is itt él, leszámítva azt a pár évet, amit a foci miatt más városokban töltöttünk. Szíven ütött, amikor az első gyermekünk másfél hónapos volt, párom azzal jött haza, hogy Dunaújvárosból ajánlottak neki szerződést. Mentünk, mert menni kellett, szép évek voltak, bár elég nehezen viseltem belül. Alkalmazkodó természetem segített, csak az első fél - egy év napjai, és estéi voltak nehezek. Pécs után, bocsánat, hogy ezt mondom, Újváros kisváros volt, hiányzott sok minden. Sokat voltam egymagam a pici babámmal. A család, szüleim, férjem szülei, testvérem és sógornőmék lehetőség szerint jöttek. Havonta talán, mi is hazajártunk, és amikor Pécsváradnál megláttam a Tv-tornyot, az azt jelentette, hogy itthon vagyunk. Gyerekkoromból megmaradt a csatakiáltás: „ott a Tv-torony!!! „ ,mert amikor nyaralni voltunk anyuékkal, akkor ezzel köszöntöttük Pécset. Tudom, hogy nem nagy távolság az cirka 120 km, de akkor mégsem Pécs volt az otthonom. Így telt el három év, hazajártunk nyaralni. Majd Paksra költöztünk elvileg két évre, amiből végül is egy lett, egy még kisebb városba, én meg kismamaként eljutottam oda, hogy itthon megriasztott a város „nagysága”, pörgős élete. Már két pici gyerekkel költöztünk egy év múlva haza, amikor is férjem Komlóra ment focizni. Feltette a kérdést, hogy Komlóra költözzünk-e, de én felháborodva közöltem, csak nem gondolod, ha 16 kilométerre vagyunk Pécstől, akkor nem hazamegyünk???? Nem volt kérdés. Hazaköltöztünk négy év után, majd három évet még itthon töltöttem gyesen. Kiestem a körforgásból hét évre. Dunaújvárosban és Pakson összefutottunk ugyan néhány régi iskolatárssal, sőt, volt olyan is, hogy Pusztaszabolcson, Adonyban és Rácalmáson tanítottam, igaz, talán csak egy hónap erejéig, mert a foci közbeszólt. Aztán ha énekelni akartam, kuncsorogtam. Már itthon is, így vissza kellett kerülnöm a zenei vérkeringésbe ismét. De itthon voltam végre! Persze ilyenkor és azóta elvágyódik az ember lánya, de csak kis időre. Élni itt, ahol, ha Harkány felől jövök haza, akkor valami olyan gyönyörűség fogad, mint a Mecsek, tárt karokkal! Komló felől az erdő sűrűje a szerpentinekkel, vagy Szigetvár felől a színes fák sokasága! Aztán a belváros és a külváros, ahol annyi ismeretlen van, de ami ismeretlenül is ismerős! Ahol csodákat akartam véghezvinni, ami csodákat vitt véghez bennem! A születések, család, szerelmek, iskolák, barátok, elmúlások! Történetek és emlékek, mosolyok, hahoták és könnyek! Beszélgetések, kirándulások, séták! Koncertek, előadások, versenyek, találkozók! Utcák, terek, parkok és utak. Szomszédok, rokonok, ismerősök! Árokpart, bicikli, tűzoltópálya! Mozik, presszók, cukrászdák és vendéglők! Bulik és közös éneklések, táncolások!  A mandulafácska, a Dömörkapu, Tripammer-fa, Széchenyi tér, Székesegyház, Dzsámi! Hangok, képek illatok! Együttesek, zenekarok, hangszerek, kották! Tanárok, diáktársak, zenésztársak! Ami köt és húz. De a mostani viszonyokat tekintve azt is megmondom őszintén, manapság csak a szüleim és a család köt ide…és az emlékek húznak. Igen… Ez lett az a város, ahonnan elküldöm a gyermekem. Menekül innen orvos, művész, kétkezi munkás, diák, sportoló, fiatal és középkorú, mert beszűkültek a lehetőségek, minden téren. Így megy a gyermekem magától, mert nem érzi már azt, amit mi éreztünk annak idején. A kiváltságot, hogy pécsiek lehetünk, a lehetőséget, az élete értelmét itt. Nem is csodálkozom. Látja az életünkben a változást. Valami eltűnt, amit nem lehet néhány év alatt újraépíteni, és ezért kell mennie. Maga miatt. A jövő előtte áll, és most kell üstökön ragadnia a szerencsét. Kis hazánk pedig mindig is a főváros centrikusságáról volt híres. Ott és onnan könnyebb. Itt pedig a mi dolgunk lesz az érték visszaállítása, azoké, akik vállalják a röghöz kötöttséget, hogy valamit tegyünk azért, hogy visszajöjjenek a gyerekeink, büszkék legyenek arra, hogy itt élnek!





Április 14.



Április 14.


Azt hiszem, a legjelentősebb döntés, amit napról napra hozni tudok, az az általam megválasztott hozzáállás. Ez sokkal fontosabb, mint múltam, a taníttatásom, a gazdagságom, sikereim vagy kudarcaim, a hírnév vagy a fájdalom, hogy mások mit gondolnak, vagy mondanak rólam, a körülményeimről, a pozíciómról. A hozzáállás visz előre, vagy bénítja meg a fejlődésemet. Egyedül ez szítja a szenvedélyem, vagy ostromolja a reményem.
Charles Rozell Swindoll


Április 13.


Április 13.


 A buddhistáknak van egy jó kis gyakorlatuk: hétvégenként egy füzetbe felírják, hogy a héten mi hozta ki őket a sodrukból. Mitől féltek, miért haragudtak, min háborodtak fel - csak röviden, emlékeztető szavakban. Egy hónap múltán aztán végignézik a listát, és figyelik magukat, mi az, ami még mindig bántja, felháborítja őket, és mi az, aminek már nincs jelentősége számukra. Azokat kihúzzák. Ilyenkor néha döbbenten látja az ember, hogy milyen marhaságokon izgatta fel magát. Olyasmiken, amiknek napok, hetek elmúltával már semmi jelentőségük sincs. Ilyenformán idővel kirajzolódnak az érzelmileg valóban fontos dolgok.
Popper Péter








Április 12.


Április 12.

Nézd csak meg jól, mi minden van körülöttünk. A víz háborog, a föld rá sem hederít. Látod a magasba nyúló hegyeket?! A fákat, a fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét és színét. A halakat, amelyek más halakat kergetnek, miközben azon vannak, hogy elkerüljék a sirályok csőrét. Hallod a zajokat, a hullámok moraját, a szél susogását, a homok neszezését, a sokféle zajt, amely harmóniává olvad? És az élet meg az anyagok e valószerűtlen hangversenyének kellős közepén itt vagyunk mi, te meg én és a körülöttünk lévő sok-sok ember. Vajon hányan látják meg közülünk azt, amit most leírtam? Hányan értik meg reggelenként, micsoda kiváltság, hogy fölébrednek, hogy láthatnak, szagolhatnak, tapinthatnak, hallhatnak, érezhetnek? Közülünk hányan képesek egy pillanatra megfeledkezni a nyűglődéseikről, hogy elámuljanak ezen a csodás látványon? Úgy tetszik: az ember éppen annak van a legkevésbé tudatában, hogy él.
Marc Lévy

Április 11.


Április 11.


Nagy hiba a kapcsolatokban, hogy nem beszélgetnek az emberek. Nem beszélgetünk, nem merjük elmondani a dolgainkat, attól félünk, hogy akkor nem szeret a másik. Merthogy valójában nem mutatjuk meg magunkat. Egyfajta kép él rólunk a másikban, amit ő képzel rólunk, s annak a képnek öntudatlanul akarunk megfelelni. Ugyanúgy ő is próbál nekünk megfelelni. És nem tudjuk, hogy a másik mennyire emberi, nem ismerjük mennyire esendő.
Berniczky Konkoly Edit


Április 10.



Április 10.


Folyó. Áramlik és tart valahova. Lehet állni a partján és lehet figyelni a folyást. A térkép megmutatja, hova folyik a folyó, de nem tár fel alapvetőbb dolgokat. Egy térkép sosem mutatja a folyó tömegének bensőséges mozgását.
Frank Herbert



Április 09.


Április 09.

A szerelem olyasvalami, ami egy darabig növekszik, azután amikor elér egy bizonyos méretet, onnantól kezdve már csak életben kell tartani valahogy, mint egy növényt, időnként meg kell locsolni, és le kell vagdosni róla az elszáradt leveleket. (...) Ezt a "szerelmet" le lehet fordítani mosolyra, olyan szavakra, mint "szeretlek".
Paulo Coelho






- Mi semmi?
- A magányosság, az semmi! - mondta Pom Pom. - A kettőnk magányossága, még az is semmi!
Bogyó lassan magához tért, már nem suttogott, kíváncsian megkérdezte:
- Hogyhogy semmi?
- Úgy, hogy semmi, mert van nála nagyobb is! - vágta rá rögtön Pom Pom. S nehogy abbamaradjon a beszélgetés, gyorsan folytatta:
- Mert ugye aki beszélget valakivel, az már nem annyira magányos! Vagyis van nálunk magányosabb is!
Csukás István

Április 08.


Április 08.


Krisztus sem fordult vissza a Golgota közepéről, nekünk is végig kell járnunk a magunk útját, mert csak az út végén vár minket a Megváltás, és senkit sem válthatunk meg, ha előbb magunkat nem váltottuk meg.

Moldova György


Április 07.



Április 07.

Él egy legenda a makacs hetedik hullámról. Az első hat kiszámítható és kiegyensúlyozott. Meghatározzák egymást, építenek egymásra, nem okoznak meglepetést. (...) De vigyázat, jön a hetedik hullám! Ez kiszámíthatatlan. Sokáig fel sem tűnik, benne van az unalmas végjátékban, igazodik az előtte kifutó hullámokhoz. De néha kitör. Mindig csak ő, mindig csak a hetedik hullám. Mert gondtalan, gyanútlan, lázadó, mindent elsöprő, mindent újjáalakító. Számára nincs azelőtt, számára csak a most van. Ami után minden más lesz. Hogy jobb-e vagy rosszabb? Azt csak azok tudják, akiket elragadott magával, akiknek volt bátorságuk szembemenni vele, engedni, hogy a bűvkörébe vonja őket.
Daniel Glattauer



Tojáshéj alsó feléből idelent az anyaföld lett,
tojáshéj felső feléből magos mennybolt lett odafent,
sárgájából a tojásnak sziporkázó nap született,
fehérjéből a tojásnak halvány hold keletkezett,
tojás tarka foltjaiból csupa csillag lett az égen,
tojás fekete foltjából felleg lett a levegőn.
Kalevala
Rácz István fordítása





Kedveseim, kellemes Húsvétolást kívánok szeretettel!

Április 06.



Április 06.

A remény a tervek kezdete. Célt ad az embernek, irányt mutat, hogy merre menjen, és energiát ahhoz, hogy elinduljon. Növeli a fogékonyságot. Konkrét értéket ad az érzéseknek és a tényeknek egyaránt. A remény újra meg újra feléleszti az embernek egy nagyszerűbb életről szőtt álmát: törekvését, hogy értelme segítségével ésszerűvé és érzékennyé tegye világát és cselekedeteit; az egyéniség jelentőségébe vetett hitét; abbeli reményét, hogy képes új törvényeket alkotni, friss megközelítésekre tenni szert és ráérezni új lehetőségekre.
Norman Cousins



Ne akarj mindenáron jó lenni, mert egyrészt nem fog sikerülni, másrészt nem fogják sem megbocsátani, sem megbecsülni!
Popper Péter


Április 05.



Április 05.

Minden reggel kényszerítem magam, hogy keressem a csodákat, és mikor megtalálom, álljak is meg fölöttük egy pillanatra, és legyek boldog. Vagy néha büszke. Meg kell tanulnom büszkének lenni, hiszen enélkül minden csoda kutatása, elérése értelmét vesztené.
Albert Tímea


Derby...
A férjem szerint csúnya, ronda vénasszony leszek, egyrészt a kíváncsi természetem miatt, másrészt a zsörtölődéseim miatt. Ezen azért mosolygok, mert tudom, hogy igaza van, de csak részben, viszont az utóbbi, a zsörtölődés tekintetében beelőz, úgyhogy ő sem lesz sokkal szebb. Mondjam azt, hogy megnyugtat? A szépség múlandó, és nem attól függ, hogy kívülről milyennek áldott meg a természet. Sokszor és sok helyen olvashatunk, hallhatunk róla, hogy belülről jön. Ám vissza kell, térjek a zsörtölődésre, mert ma ez jár az agyamban… Elégedetlen fajta népek vagyunk, minden tekintetben. De nem csak ez jellemző, hanem a csakazértiság is és az irigység is, illetve hosszan sorolhatnám a negatív jelzőket, de nem teszem, mert zavar. Igen, ezek mind zavarnak, pedig biztos bennem is megtalálható egy-egy ilyen rossz tényező, bár igyekszem magamból kiirtani őket.  Példának okáért: Végre eljutottam a napokban helyi illetőségű, nagy kultúrpalotánkba, köszönhetően a játékos kedvemnek. Nyertem ugyanis kettő darab belépőt egy hétfő esti koncertre, s bár tudtam a kis családom körében nem leszek túl népszerű vele, azért bepróbálkoztam.  Férjem dolgozott, kilőve, gyerekek meg nem akartak. Rögtön beugrott ennyi idős énem, hogy milyen idétlenül ültük végig ezeket a számunkra akkor kötelező koncerteket, és azonnal, hatalmas empatikus képességemmel megértettem a hozzá(m)állásukat. Próbálkoztam a barátnőimnél is, de estig tanítottak, vagy dolgoztak, így agyaltam, kit is hívjak. Aztán a Sors eldöntötte… Már délután eszembe jutott középiskolai legjobb barátném, de tudtam, Ő aztán főleg sokáig tanít, vaciláltam. Aztán délutáni vásárlásomkor az egyik multiban megláttam középiskolai (egyik) reménytelen szerelmemet, és tudtam, igen, ma a Katát kell elhívnom a koncertre, nem vitás. HABÁR, eszembe jutott, ez most már nyilvánvalóvá vált. El is jött, és elmúlhat 10-20-30 év, folytatni tudjuk vele is ott, ahol abbamaradt… Bent a teremben, amikor leültünk és valami zavaró dolog történt, összenéztünk és égre emeltük a tekintetünket, vagy összevigyorogtunk. Volt min.  Jómagam például folyton köszörülöm a torkom, (mily szép megnevezése az egyébként krákogásnak), de igyekszem olyankor tenni a koncert alatt, amikor nem zavaró. Na persze az asthmám is pszichés alapon működik, hiszen mikor előre rettegek, hogy nehogy, akkor dafke… Több koncertről kellett fuldokolva kirohannom, mert köhögő roham jött rám, áááá, rémes élmények. No de, most kódoltam az agyamat, hogy ilyen nem történhet meg, tudtam is viselkedni.  J Velem ellentétben voltak akik derbyn érezték magukat. Néha , mintha lovak trappoltak volna, a lábaikkal nem tudtak mit kezdeni, csak úgy dübörgött néha.
Aztán meg, amikor a karmester felhívja a figyelmet, hogy a mű végén beálló szünetben, general pauseban, ha lehet, a hatás kedvéért, a csend élménye kedvéért, ha lehet ne köhécseljenek bele, akkor koncertlátogató főintelligensek egyike akkorát, de akkorát beleköhög, sőt a hatás kedvéért még krákog is egyet, hogy ezt már tényleg nem tudom hova tenni. Zsörtölődő banya… Múltkor már megírtam, hogy most kellene középiskolásnak lennem. Ez a koncert olyan élmény volt, de igazán, már rég nem hallgattam így komolyzenét, elröpült az idő. Köszönet érte! Aztán zsörtölődéshez vissza, voltak, akik beszélgetőskoncertnek illetve felolvasóestnek vélték, mert folyamat dumáltak, meg papírt zörgettek közben. Lehet, hogy ez hátul nem zavaró, de a harmadik sorban, néha az előadóművészek szeme is megakadt egy-egy ilyen mozzanaton. Én szégyelltem magam helyettük.
Mindig nagyon örültem és büszke voltam rá, hogy egyszerre több dologra tudok figyelni, koncentrálni, hiszen sokszor tv-t is úgy nézek, hogy közben lógok a neten és zenét is hallgatok közben.(Most is éppen készül az ebéd már, miközben írok, a brassóit megcsinálom a fiúknak ebédre. Aztán irány a munkahely.) De ha érdemben akarok figyelni, telefonra, beszédre, akkor zavarnak a zajok, sőt a zene is. Mert az eltereli a figyelmem, akkor arra kell figyelni valami miatt, így aztán lassan válóok, hogy amikor a férjem bekapcsolja a rádiót, én már nyúlok és  kapcsolom ki, vagy legalábbis lehalkítom. Tudom, igen, zsörtölődős banya.
Aztán meg itt van a hazai politikai helyzet. Utálom a politikát, a hatalmi harcot (nem csak ezen a téren) a kirúgásokat, vádaskodásokat, a szemet-szemért hozzáállást. Tegnap valami nagyon hülye frontvonulásos nap volt számomra.  Ma kicsivel mosolygósabban tekintek a világra és persze ennek is megvannak a maga sajátságos tényezői. ÓÓÓ, pl az, hogy ráeszmélek, meg kell kevernem a kaját, épp nem ég oda talán. És neeem!!! Hát nem ok a mosolygásra???