Április
22.
"Igényes vagyok", mondjuk, és nem vesszük észre, mi is
beálltunk az érzelmi zsarolók sorába. Elvárjuk, hogy a másik a mi helyesnek
vélt szándékunk szerint cselekedjék, hisz mi is így teszünk. Védelmi vonalunk,
várunk erős fala a mások elvárásainak való megfelelés és saját elvárásainknak
való megfeleltetés építőköveiből épült. Belső világunk érintetlen maradt. Az
elvárások szerepjátékokra kényszerítenek minket, hisz semmire sem vágyunk
annyira, mint arra, hogy megosszuk szívünket a másikkal. Minden, a másiknak -
megfelelés - szerep nem más, mint a befogadásért, elfogadásért való könyörgés.
Erre kényszerülünk, erre kényszerítünk, miközben sóvárgó szemmel lesünk a
másikra védelmi falunk, magánybörtönünk kukucskáló nyílásán.
Biegelbauer Pál
Zsilip
Tegnap
este elkezdtem írni… Mégpedig arról, hogy nem tudom, hogy merre kanyarodik a
témám útja, hiszen, olyan sok minden foglalkoztat, kavarog a fejemben, nem
tudom, melyik tör utat magának az érvényesülés felé. Gondolok itt például a „Minden
napra egy mese” c. politikai kabaréra, ami tényleg minden napra juttat egy
elképesztő adótervezet –ötletet, megszorítás-felvetést, amitől amúgy is
búskomor honfitársaim még búval béleltebbek lesznek. Bár gyermekkoromban ez egy
mesekönyv címe volt, mára e fent említetté avanzsálódott, és erről nem igazán óhajtok
szót ejteni. Elég, ha hirtelen támadt felindulásom okán kommenteket okádok ki
magamból…
Aztán
foglalkoztatott még egy kérdés, amit nem is akartam nyilvánosítani, de időközben
aktualitását is veszítette.. . Késő bánat…
Körülbelül idáig jutottam el, amikor laptop szerelmem azt gondolta ideje
aludnom, és kékhalállal tecchalottá lett. Mivel mostanában ezt sokszor eljátssza,
tudom, hogy időt kell hagynom neki a pihenésre, ha a későbbiekben is élvezni
szeretném a szolgáltatásait. Mondanom sem kell ugye, hogy természetesen az
addig írtaknak, agyő…. Gondoltam, hagyom is, aludjon reggelig. Ma hajnalban,
fél ötkor volt az ébredés, mert gyermek és a futball románca éppen aktuális
randevúját szemmel akartam tartani. Sopron fele vették útjukat, és majd csak
estefelé botladoznak haza. Én pedig újból
nekifogtam az írásnak, és eszembe jutott, hogy a már sokszor és sokat említett
barátságok jártak a fejemben. Többféle szempontból, milyenségeik szerint,
időtállóságuk szerint, ragaszkodásuk és fajtáik szerint. Nekem a barátságok
szentek voltak mindig. Önző, ragaszkodó, kisajátító módon. Nehezen éltem meg,
ha elmaradtak valami miatt. A legelső és legfájóbb szakítás miatt, talán már
említettem is valamelyik írásomban, levelet küldtem dr Lux Elvirának az IM
(Ifjúsági Magazin, a korombelieknek mond még valamit ez a cím) egyik
rovatvezetőjének, aki a kapcsolatokkal foglalkozott. Kérdéseket tettek fel a
fiatalok, többnyire a szerelem, és az akkoriban még a nyilvánosan fél-tabunak számított
szexuális témákról, aminek megválaszolásában és nyilvánosságra hozatalában akkoriban
dr Lux Elvira és dr Veress Pál volt egyik úttörője. No… Eltértem a témától,
hiszen a doktornő máig megőrzött levelében azt írta, hogy nagyon örül neki,
hogy én 15 évesen a barátsággal kapcsolatban tettem fel neki kérdést, abban
kértem tanácsát. Egyszóval komolyan vettem. Ma már tudom, hogy túl komolyan,
bár a mai napig jellemző ez rám. Keresem és igyekszem fenntartani a szálakat,
óvom, ne sérüljenek, ne kerüljenek rá csomók és bogok, de sokszor
elkerülhetetlen. Persze, lehet, hogyha a másik végén levőket kérdeznénk, eltérő
lenne a véleményük, ez ugye minden esetben szubjektív. Cak azt érzékelem, hogy
az a jellemző, hogy én emelem fel a telefont, én teszem az első lépéseket, én
keresem az alkalmakat. Néha elfáraszt, mert azt az érzést kelti bennem, hogy
felesleges fáradozás. Persze-persze, egyre kevesebb idő jut mindenre, nekem is,
nem tagadom, ez is egy mentség. Aztán van egy másik része, hiszen állandó
változásban vagyunk, hogy rám találnak új barátságok, bár erős még a
megnevezés, inkább új kapcsolatoknak mondom némelyiket. Nagyon örülök ezeknek a
régi vagy új szálaknak, és érdekes, hogy a hozzám hasonló gondolkodásúakból
kerülnek ki. „Csak az a szép ződ gyep….” Azok a régiek hol maradnak el?
Néhány évvel
ezelőtt, első „ilyen” olvasás-élményem Darnel Christian : Misztikum nélkül c.
könyve volt. Sokszor fellapozom azóta is. Abban írja: „…Amikor végre megvilágosodsz, vágyat érzel majd arra, hogy ezt az
élményt megoszd másokkal is. Ha nem teszed, hamar el is fogod veszíteni azt az
állapotot. … ...A kényelmetlenségek különbözőképpen jelentkezhetnek.
Munkatársaid esetleg nehezen viselik el újdonsült lelkesedésedet és energiádat.
Meg nem értéssel olykor gyűlölettel reagálnak, és ez fáj. Talán épp a
házastársad, a szeretőd vagy a barátod az, aki idegenül fogadja, sőt elutasítja
megváltozott lényedet. Ahogy a megvilágosodásoddal egy időben jelentkező kreativitás
bővíti a lehetőségeidet, elképzelhető, hogy „kinövöd” az eddigi kapcsolataidban
levő lehetőségeket is. Előfordulhat, hogy az emberek inkább elutasítanak és
elfordulnak tőled, mintsem, hogy veled együtt fejlődjenek ők is. … …Szeresd még jobban azokat, akiket elhagysz
az úton, hogy minél hamarabb utolérjenek, és együtt mehessetek tovább!”
Elgondolkodtató
mondatok, hiszen a megvilágosodás mindenkinek mást jelent. A fenti mondatokat
megéltem személy szerint. És ahogy ismét
belelapoztam a könyvbe, érzem, újra el kell olvasnom. Erősít. Soha nem végeztem
semmilyen tanfolyamot, autodidakta módon fejlesztem magam e téren, csak annyit
tudok elfogadni egyelőre, amit szűk agyam korlátai megértenek. Ezen a téren abszolúte nem sürgetem magam és
türelmes vagyok, magamat is megdöbbentő módon. Igen, sokszor szerettem volna és
próbáltam megosztani az élményeimet, eredményességeimet, az ebben rejlő
nyugalmat és szépséget! És válaszul jöttek
a hitetlenkedések, a gúnyos mosolyok, az
értetlenkedő fejrázások, aztán sorra a próbatételek. Mégis, erősnek érzem magam, noha sokszor
fáradok. Azt hiszem ez teljesen természetes emberi vonás. Minap elengedtem egy
lehetőséget, mert a régi félelmeimmel harcoltam. Nagyon sok feladatom van, ami
nem szó szerinti cselekvéseket jelent. Itt bent a fejemben kellene egy jó
nagytakarítást véghezvinni, aztán haladni lejjebb a szívem és a lelkem felé.
Elengedni a széllel dolgokat, megrögzött gondolatokat, lejárt érzéseket, szavatossága
vesztett kapcsolatokat. Néhány napja, és most szabad nevetni, dobtam ki a
kismama ruhámat…. nagyon nagy dolog ez nálam, héééé! Ja és nem azért, mert azt
gondoltam szükségem lesz még rá…dehogy… az emlékek… …öööööö….. a másik még
megvan valahol, de legalább már eggyel kevesebb kacat… Kis lépésekkel haladok
előre, néha fáj, de élvezem az utat… Persze, hogy szeretném, hogy tartson velem
mind, ki szívemnek kedves, de el kell, tudjam engedni őket, ha nincs kedvük
velem jönni…
Ugyanígy
kellene a lakásban is szanálni, folytonosan, és magunkban is… Gyűjtögető típus
vagyok,
szoktam
mondani, felhalmozódott már olyan sok minden bennem és körülöttem, azt hiszem,
mostanában egyre jobban nyílik a zsilip, amin sikerül végre áttörni ezeknek a dolgoknak, szabad utat
tudok nekik adni. Hadd menjenek, ha kell!!