Április 15.

Április 15.

Soha ne vitatkozz idiótákkal! Lesüllyedsz az ő szintjükre és legyőznek a rutinjukkal. Woody Allen

Röghöz kötöttség….

Pécs…..                                                                                                                                                                      Én is itt születtem, gyermekeim, szüleim is, nagyszüleim is többnyire, mert persze apai nagymamám az Egyesült Államok Indiana államának South Bend városában. Dédnagyapám, halvány ismereteim szerint tehetős farmer volt, hat-hét nyelven beszélt, és persze Magyarországról érkezett a tengeren túlra. Fafeldolgozással foglalkozott, és ennek következtében, a szemével történt valami. Franciaországba járt orvoshoz, hiszen jómódú volt. Mivel Amerikából járt, talán Párizsba kezelésekre, angolul konzultált az orvosokkal. Ezek a kezelések egymást követték, és felemésztették a kis vagyonát. Mikor már elég sok pénzt rááldozott, a véletlennek köszönhetően fültanúja lett egy beszélgetésnek, ami két orvos között zajlott. Ugye említettem, hogy angolul beszéltek vele az orvosok, viszont egymás között franciára váltottak, de nem tudták, hogy dédapám e nyelvet is érti, beszéli. Szóval arról kezdtek el beszélgetni, hogy itt van ez a szerencsétlen magyar ember Amerikából, aki lassan megvakul teljesen, nem tudják meggyógyítani, de mivel szép pénzt szánt a szeme meggyógyítására, desztillált vízzel kenegették neki „gyógyszer” gyanánt. Magyarul: átvágták. Mikor ez a beszélgetés elhangzott, dédapám szépen, illemtudóan franciául megköszönte az orvosok eddigi munkáját, és nagy döbbenet közben távozott. Távozott Franciaországból, majd e kezelések miatt, elszegényedve és megvakulva távozott Amerikából, a nagymamámmal. A tizenéves kislány vezette haza, mintha úgy emlékeznék, Budapestről gyalog Pécsre a vak édesapját. Nagyon hiányos a történet, még gyermekkoromban mesélte az apukám, de valami rémlik Mihályiról is, lehet, hogy onnan indult Amerikába… No, erre rá kell kérdeznem.

De nem erről akartam írni. Onnan indultam, hogy Pécsen születtem. Bár a férjem nem, de középiskolás kora óta Ő is itt él, leszámítva azt a pár évet, amit a foci miatt más városokban töltöttünk. Szíven ütött, amikor az első gyermekünk másfél hónapos volt, párom azzal jött haza, hogy Dunaújvárosból ajánlottak neki szerződést. Mentünk, mert menni kellett, szép évek voltak, bár elég nehezen viseltem belül. Alkalmazkodó természetem segített, csak az első fél - egy év napjai, és estéi voltak nehezek. Pécs után, bocsánat, hogy ezt mondom, Újváros kisváros volt, hiányzott sok minden. Sokat voltam egymagam a pici babámmal. A család, szüleim, férjem szülei, testvérem és sógornőmék lehetőség szerint jöttek. Havonta talán, mi is hazajártunk, és amikor Pécsváradnál megláttam a Tv-tornyot, az azt jelentette, hogy itthon vagyunk. Gyerekkoromból megmaradt a csatakiáltás: „ott a Tv-torony!!! „ ,mert amikor nyaralni voltunk anyuékkal, akkor ezzel köszöntöttük Pécset. Tudom, hogy nem nagy távolság az cirka 120 km, de akkor mégsem Pécs volt az otthonom. Így telt el három év, hazajártunk nyaralni. Majd Paksra költöztünk elvileg két évre, amiből végül is egy lett, egy még kisebb városba, én meg kismamaként eljutottam oda, hogy itthon megriasztott a város „nagysága”, pörgős élete. Már két pici gyerekkel költöztünk egy év múlva haza, amikor is férjem Komlóra ment focizni. Feltette a kérdést, hogy Komlóra költözzünk-e, de én felháborodva közöltem, csak nem gondolod, ha 16 kilométerre vagyunk Pécstől, akkor nem hazamegyünk???? Nem volt kérdés. Hazaköltöztünk négy év után, majd három évet még itthon töltöttem gyesen. Kiestem a körforgásból hét évre. Dunaújvárosban és Pakson összefutottunk ugyan néhány régi iskolatárssal, sőt, volt olyan is, hogy Pusztaszabolcson, Adonyban és Rácalmáson tanítottam, igaz, talán csak egy hónap erejéig, mert a foci közbeszólt. Aztán ha énekelni akartam, kuncsorogtam. Már itthon is, így vissza kellett kerülnöm a zenei vérkeringésbe ismét. De itthon voltam végre! Persze ilyenkor és azóta elvágyódik az ember lánya, de csak kis időre. Élni itt, ahol, ha Harkány felől jövök haza, akkor valami olyan gyönyörűség fogad, mint a Mecsek, tárt karokkal! Komló felől az erdő sűrűje a szerpentinekkel, vagy Szigetvár felől a színes fák sokasága! Aztán a belváros és a külváros, ahol annyi ismeretlen van, de ami ismeretlenül is ismerős! Ahol csodákat akartam véghezvinni, ami csodákat vitt véghez bennem! A születések, család, szerelmek, iskolák, barátok, elmúlások! Történetek és emlékek, mosolyok, hahoták és könnyek! Beszélgetések, kirándulások, séták! Koncertek, előadások, versenyek, találkozók! Utcák, terek, parkok és utak. Szomszédok, rokonok, ismerősök! Árokpart, bicikli, tűzoltópálya! Mozik, presszók, cukrászdák és vendéglők! Bulik és közös éneklések, táncolások!  A mandulafácska, a Dömörkapu, Tripammer-fa, Széchenyi tér, Székesegyház, Dzsámi! Hangok, képek illatok! Együttesek, zenekarok, hangszerek, kották! Tanárok, diáktársak, zenésztársak! Ami köt és húz. De a mostani viszonyokat tekintve azt is megmondom őszintén, manapság csak a szüleim és a család köt ide…és az emlékek húznak. Igen… Ez lett az a város, ahonnan elküldöm a gyermekem. Menekül innen orvos, művész, kétkezi munkás, diák, sportoló, fiatal és középkorú, mert beszűkültek a lehetőségek, minden téren. Így megy a gyermekem magától, mert nem érzi már azt, amit mi éreztünk annak idején. A kiváltságot, hogy pécsiek lehetünk, a lehetőséget, az élete értelmét itt. Nem is csodálkozom. Látja az életünkben a változást. Valami eltűnt, amit nem lehet néhány év alatt újraépíteni, és ezért kell mennie. Maga miatt. A jövő előtte áll, és most kell üstökön ragadnia a szerencsét. Kis hazánk pedig mindig is a főváros centrikusságáról volt híres. Ott és onnan könnyebb. Itt pedig a mi dolgunk lesz az érték visszaállítása, azoké, akik vállalják a röghöz kötöttséget, hogy valamit tegyünk azért, hogy visszajöjjenek a gyerekeink, büszkék legyenek arra, hogy itt élnek!