Július 11.

...rég írtam... 

Te egyedi vagy a világon. Örülj neki. Hozd ki a legtöbbet abból, amit a természet adott neked. Végső soron minden művészet önéletrajzi. Csak azt énekelheted meg, ami vagy. Azt festheted meg, ami vagy. Annak kell lenned, amivé tapasztalataid, környezeted és öröklött tulajdonságaid tettek. Jóban-rosszban saját kertecskédet kell művelned. Jóban-rosszban saját kis hangszereden kell játszanod az élet zenekarában.
Dale Carnegie

Július 07.

Kül-föld

Valamikor réges-régen gyakorta volt alkalmam kitekinteni az ország határán túl. Tehettem ezt egy úttörőzenekar tagjaként, majd felnőtt-zenekarosként is. Csodálatos és meghatározó élményekkel gazdagodtam, amit nem pótol semmi. Sokszor ma is ezekből táplálkozom, hiszen utoljára körülbelül 10-11 éve voltam külföldön, akkor is hosszú idő után csak néhány napra, muzsikálni. Már gyerekként szembetűnő volt a határ átlépése után a „másvilág”. Persze hozzátartozik, hogy másféle hagyományok, építészeti stílusok, hagyományok, szokások, elemek határozzák meg a kinti képet.  Már ezelőtt 30-35 éve is feltűnő volt a kinti tisztaság, rendezettség, ami ugye nálunk azóta már nyomokban felfedezhető. Mégis gyermeki izgatottsággal vártam, hogy átlépjük az országunk határát, amire olyan rég vágytam. Főleg így együtt a család, a gyerekekkel. Volt részük bőven az odanézz, figyelj, nahát, de klassz, kifejezéseimből! De ma is ugyanúgy éltem át és szívtam magamba azt a képet, ami utunk során elém tárult. A rendezett környezet, a takaros porták, és sorolhatnám. Valami viszont megváltozott. Ami ránk, magyarokra jellemző volt, a jókedv, a mosoly, a könnyedség, az most átköltözött oda ki. Nagyvárosokban a rengeteg turista, az utcán özönlő emberek, a zsúfolt teraszok a kávézók, presszók előtt, olyan jó volt látni, hogy az emberek még tudják könnyedén, gondtalanul jól érezni magukat! Bécsben a Práterből kijövet gyalogtúránk során beültünk egy kis étterembe, de laza német nyelvtudásommal közöltem a pincérrel, hogy csak trinken möchten, mire megkérdezte, honnan jöttünk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk, mire, hmmmmm….. érdekes arckifejezést öltött… talán a tapasztalatok….már nem tudom meg. Mindenesetre  amikor fizettem, mert én vagyok a német-nyelvtudor, ugye, kevéske kis borravalót adtam. És láss csodát, térült-fordult pincérünk, majd kezében egy Bécs térképpel visszajött az asztalhoz, bekarikázta és beírta, hogy éppen hol vagyunk. Azért távozáskor megkérdeztem, hogy mivel tartozunk érte, mire csak legyintett és vidáman köszönt. Jól esett a gesztus, hasznát is vettük. Főleg mikor a Stephansplatz felé vettük az irányt, és ott a Parkhausból kijöttünk. A nagy hőség elég fárasztó volt, sőt még egy tüntetés-félét is láthattunk.

Sikerült a délutáni csúcsban az autópályát is megtapasztalni kifelé Bécsből.  Nem is szeretem az autópályákat, mert nem sok látnivalót kínál. Viszont amikor nem azon közlekedtünk, akkor nem bírtam betelni a látvánnyal. A hegyek, a táj, a falvak és városok! Szállásadó rokonaink egy kis faluban élnek az „erdőben”, ahol egy patak folyik a házuk mellett 770 m magasan. Lassan nagykorú autónk frissen cserélt fékbetétje is megemlegeti, amikor onnan felfelé vettük az irányt. Akkor én a ferrodol égő szagától elég görcsösen kapaszkodtam az ajtóba, bár az Alpok távoli hegyeinek látványa kárpótoltak. Csak fotóztam és fotóztam a telefonommal,ha kellet, ha nem. Aztán napi útjaink során olyan útépítést is láthattam, amit itthon nem nagyon. Két nap alatt két, ugyan szűk, sávban olyan távolságot és utat tettek meg, mondtam is, ott a hat emberből hat dolgozott, nem csak megfigyelőként vett részt. Hozzáállás kérdése, ugye. Egyszóval vannak különbségek. Hazafelé Graznak vettük az irányt, majd családom nem kis zúgolódására, mivel autópálya nem vezetett arra, gyerekkorom egy emlékezetes helyszíne felé, Gnasnak vettük az irányt. Ott voltunk a zenekarral ezelőtt sok-sok éve többediziglen, az ottani zenekarnál vendégségben. Családoknál elszállásolva, na és de sokat beszélünk róla még most is barátokkal meg a tesómmal! Mire odaértünk, szegény kecske ( az autónkat becézik így a fiúk) már elég fáradt volt, na, a srácokról nem is beszélve. Kb. öt percet kaptam nosztalgiázni, kattintgatni, és már suhantunk is hazafelé….  Irány nach Ungarn…

És milyen érdekes…ahogy közeledtünk, kezdett eltűnni az elmúlt négy nap nyugalma, toleranciája, rázódtunk, a már „jó” magyar utakon vissza, a megszokott hétköznapokba….

Június 17.

Június 17.

Kinek a felelőssége???

Szimpatikus (?) úriember, kissé zárt szájjal ecseteli a tv-ben, hogy a családoknál ha kb 300-350.000 Ft egy négytagú család bevétele, esetleg családi pótlék, akkor nem igaz, hogy havonta két alkalommal nem jut 6000-6000 Ft egy focimeccs belépőjére… Életem utóbbi huszonvalahány éve a focipálya közelében zajlott, nem mondhatom, hogy hidegen hagy a téma. Ismételgetem a szavait…”ha” valamint „300-350.000 havi jövedelem” és így tovább. Tulajdonképpen igaza lehetne. Kivéve a „ha”-t, meg az összeghatárokat. Nem is erről akartam írni… Csak ahogy nekifogtam, lényegét tekintve éppen ez a mondat ütötte meg a fülemet és tulajdonképpen beleúszik a témába…. Kinek a felelőssége??? Kinek a vétke? Mi? Miért? Kavarognak bennem a kérdések, mert akaratlanul történnek dolgok, amikhez kicsi vagy , netán távolról szemléled, esetleg nem vagy kompetens.

 Hol is kezdjem? Végzettségem szerint zenetanár vagyok. Amikor elindultam a pályán, nekem is világmegváltó álmaim, terveim voltak. Nagyon hamar szembetalálkoztam a valósággal, hiszen szakirányú középiskolában először csak kötelező jelleggel oktattam. Azokat a fiatalokat, akiknek kötelező tárgy volt hangi adottságuk ellenére a magánének. Ott már jelentkeztek azok a problémák, amiket kezdő tanárként néha elég nehezen tudtam, vagy nem tudtam megoldani. Szólok itt többek között a minimális korkülönbségről a tanítványaim és én köztem, illetve azon szakmabeli „rutintalanságról”, ami a kevésbé jó adottságokkal rendelkező gyerekekkel való képzést jelentette. Azt hiszem huszonvalahány év távlatából már tudnám kezelni a dolgokat, akkor még nem mindig sikerült. Viszont amire elköteleztem magam, amit én annak idején a saját tanáraimtól tanultam és kaptam, azt igyekeztem szem előtt tartani. Máris kérdésem lenne… Miért úgy állnak hozzá emberek a munkájukhoz, ahogy? BÁRMILYEN területen, de amikor főleg valaki azt választja hivatásának, hogy a tudását átadja a gyerekeknek, másoknak, akkor miért nem adja annak legjavát? Soha nem szégyelltem kérdezni, ha valamit nem tudtam, mert legyek érdeklődő, mint a nagyokost játszó tudatlan. Persze ez is okozott meglepő pillantásokat, de ha olyan embertől kérdeztem, akinek adtam a szavára, nem éreztem magam kellemetlenül, az illetékes pedig megtiszteltetésnek érezte, hogy tőle kérek tanácsot. Manapság nem sikk kérdezni, mert ha tudatlanságod fel mered vállalni, esetlegesen búcsút mondhatsz az állásodnak. Így aztán sorra keletkeznek a selejtek, a hibás végeredmények, aminek korrigálása nagyobb munkával, költséggel jár, mint a kérdés felvetése. Adott esetben helyrehozhatatlan. Mert amikor tudod, hogy jelen mandátumod valamiért a vége felé közeledik és nem lesz tovább, félgőzzel vagy éppen gőz nélkül végzed a dolgod, először is azt kellene felmérned, kinek mit okozol ezzel. Kárt a főnöködnek, hisz úgyis kifizet, és évek óta, vagy éppen soha nem adott jutalmat, na, bumm. Legfeljebb kevesebbet pötyögsz a gépbe a megszokottnál, vagy a szekrény mögött nem pókhálózol le, vagy a szórólapok nagy részét a kukába dobod és nem a postaládákba… Mondod te.  Ez is egy hozzáállás, ha nem is helyénvaló. DE említhetném, amit egyre többet hallok: nem az én feladatom. Valamiért soha nem húztam határt, hogy meddig tart a munkaköröm, ha dugig volt a szemetes és hangyák jártak körülötte, kiürítettem, ha nem is az én feladatom lett volna. Na és? Az én érdekemet is szolgálta, nem? Sokan nem így látják, de ebbe nem akarok belemenni….

De ha egy embergyermek van a gondjaidra bízva, akinek az életkori fejlődési szakaszai behatároltak, akinek most még van egy-két éve, hogy rákészüljön alapjaiban az előtte álló célok megvalósításához??? Hogy jönnek emberek ahhoz, hogy értékes heteket, hónapokat, akár éveket gyerekektől vegyenek el, mert önmagukat ez a helyzet tovább nem érdekli??? Vagy említhetném azokat a példákat, amikor évekig buzdítunk egyeseket és rengeteg esetben alap nélkül elhitetjük velük, hogy iszonyat rátermettek, tehetségesek a maguk műfajában, és amikor már majdnem a próbatétel előtt állnak, akkor szemébe vágjuk, hogy te mit is akarsz? Vagy éppenséggel laza libbenéssel kiszállunk a hajóból? Miféle emberek, akik magukat pedagógusnak, tanárnak, nevelőnek, oktatónak vagy edzőnek mondják? Kinek a felelőssége?

Folytatom…  Nagy a városunk, ami az országos szintet jelenti ugye, ötödik a sorban. Tele értékekkel, különböző korok kincseivel, művészekkel, nagy tudású emberekkel, és mosolygós, barátságos hétköznapi emberekkel, akik együtt, közösen segítségére lehetnének a városunknak abban, hogy méltó képet mutassunk magunkról. És ezeket csak kiragadtam a sok közül. Mégsem ők jellemzik és ők képviselik városunkat. Sem a különböző intézmények vezetőiként, sem a művészeti programokon, sem a propagandában…. A kincsek egy részét hagyják elévülni, másokat privatizálnak, a mosolyok megkoptak, az emberek elzárkóznak, a művészek, ellehetetlenednek, a nagy tudású emberek elhagyják a várost. Tegyem-e fel a kérdést, ki a felelős???

Zajlik az életünk A mederben. Csordogál az útján, aztán egészen hirtelen B mederbe kerülünk. Minden megváltozik. A túlélés a cél, nem jut időd, energiád, hogy a gyerekeddel tanulj, játssz, kirándulj, beszélgess!!! Rohansz, hogy állást találj, rohansz, hogy el ne késs, rohansz, hogy megfelelj, rohansz, hogy időben ki-befizesd… Rohansz, hogy kész legyen, rohansz, hogy mindenre jusson időd, ha még megteheted, jó, ha egy héten egyszer rohansz a szüleidhez, akiktől fél óra múlva rohansz tovább, pedig erre vártak egész héten…. Kinek a felelőssége???

Aztán boldog vagy, hogy dolgozol, és a túlórákat, a munkabeosztásokat zokszó nélkül vállalod, mert keserűen tudod, hogy milyen a munkanélküliség. Hogy amit akkor kaptál, az mire (nem)volt elég… És boldog vagy, hogy lehetőséged van, bár lennél inkább az út másik felén, de most csak ide volt jegyed… De itt vagy és ettől már boldog kell légy!!! Hiszen pályáznak a helyedre innen-onnan-amonnan. Nem számít, hogy tudásod, hozzáértésed, gyakorlatod nagyobb, mint másnak a nyelve… Nem vagy biztonságban, mert jöhet valakinek a valakije. Kinek a felelőssége???

És amikor elindul a sárdobálás? Hmmmm?  A hárítás, én azért nem, mert amaz, nem, aki szerint pedig ő azért nem, mert emez nem, emez szerint pedig éppen azért nem, mert esetleg én nem… Ördögi kör, soha nem lesz vége és igazsága. Ezt látjuk a tévében, az életben, a politikában, kicsiben és nagyban, és ahelyett, hogy egy kicsit magunkba néznénk, ha társként viselkednénk egymással, egy irányba tartva, ehelyett egyre jobban széthúzunk, és a résekbe húzzuk magunk köré a falainkat! Közben nem vesszük észre, hogy mennyi minden történik körülöttünk, mennyi lehetőséget elszalasztottunk, mert ezek a falak eltakarják…. De ha nem tudod a falakat lerombolni, legalább üss rést a falakon, mert különben nem engeded át a fényt….

Kinek a felelőssége…..?

Június 12.

Június 12.

Utoljára….

Nem volt kegyes az időjárás sem. Sűrűn csak ömlött fentről, mosta el és le az évek alatt felgyülemlett emlékeket. Már egy éve nem vagyok gyakorta bejárós, két kezemen meg tudom számolni, szeptember óta hányszor jártam itt. Így aztán nem is okozott különösebb fejtörést, vagy lelki tusát. Legalábbis addig a pillanatig, amíg ott nem voltam.  Ismerős-idegen környezetben, ismerős és ismeretlen arcok között tettem a dolgom, ami évről évre egyre kevesebb lett, nem firtatom, mert tudom a miértjét.

Kiteregettem az iratokat, letisztáztam a papírmunkát, elvégeztetett… Becsuktam a bizonyítványokat, megkérdeztem, van-e még valami teendőm, majd egyszer csak elindultam, és körbejártam a helyet, ahol életemből tíz évet töltöttem. Majdnem minden ugyanaz volt, de mégis más. Hiányoztak tárgyak, képek, hangulatok és emberek. Előtörtek könnyek, nevetések, hosszú-hosszú mindenféle munkával telt napok, tanítások, beszélgetések, viták, közös muzsikálások, pillanatok emlékei. Akkor nehéz lett a szívem, és elköszöntem, hogy még az évzárón találkozunk, majd csendesen eljöttem. Körbenéztem az udvaron, és kiléptem a kapun.  Az eső csak esett szakadatlanul, ráfogtam, hogy az homályosította el a szemem. Aztán nagy levegőt véve elindultam a buszmegálló felé, mint olyan sokszor az elmúlt tíz-tizenegy esztendő alatt. De most utoljára. Nincs keserű szájíz, én sem akartam már tovább. Meg a gyerekek is kirepültek, nem sok értelmét láttam újakat toborozni. Csendben lezárult egy fejezet, az eső megsiratta helyettem. Az a kevés szál is elszakadt, ami még ide kötött, de egész más lett az életem is. Nem mondom, mert soha nem mondom, hogy soha, hogy nem fogok tanítani, hiszen bármi lehet. De ez a család, ahova tartoztam, ez szétesett, széthullott. Mindenki megy a saját lehetőségei szerint, más városba, más környezetbe, más munkakörbe. Ki önszántából, ki muszájból. Majd lassan megszokjuk és tudunk szépen emlékezni egymásra. Még mindig mindenkinek friss a dolog és szokatlan, változunk a világgal mi is és a helyünk is. Megtaláljuk az újban rejlő lehetőségeket, szerzünk új barátokat, de nem feledjük a tavalyi közös búcsúesténket, amikor mind együtt voltunk a Kutas-közben… Utoljára…

Június 09.

Június 09.

Az élet célja az, hogy kifejlesszük önmagunkat. Hiánytalanul meg-megvalósítani természetünket - ez itten mindannyiunknak rendeltetése. Az emberek manapság félnek önmaguktól. Elfelejtették az első és legnagyobb kötelességüket, azt a kötelességet, mellyel önmaguknak tartoznak. Természetesen irgalmasok. Táplálják az éhezőt, ruházzák a koldust. De tulajdon lelkük koplal és meztelen. A bátorságot többé nem ismeri az emberi nem. Talán sohase is voltunk igazán bátrak. A társadalomtól való rettegés, mely az erkölcs alapja, az Istentől való rettegés, mely a vallás titka - ez a két dolog kormányoz bennünket.
Oscar Wilde

Vidd magaddal erdő csendjét
virágoknak harmatkelyhét
vidd magaddal madár röptét
esti csillag színezüstjét
összeomló fehér vállad
vidd magaddal gyáva vágyad
felejtésre kárhozottan
nyíljon bánat mosolyodban.
Nagy István Attila

Június 08.

Június 08.

Dolgozz, hiszen dolgozni kell, de ne engedd, hogy az életed csak munkából álljon! Legyen az életed játék, legyen az az életed középpontja... a munka pedig eszköz ehhez a játékhoz. Dolgozz egy irodában, dolgozz egy gyárban vagy egy boltban, de csakis azért, hogy legyen időd és lehetőséged játszani! Ne engedd, hogy az életed a munka rutinjává alacsonyodjon le - az élet célja egyedül a játék. A játék azt jelenti, hogy valamit önmagáért teszel.
Osho

Június 07.

Június 07.

Olyan nagyképűen, magabiztosan szoktunk ítélni! Megvan a véleményünk: ez ilyen, az olyan. Pedig dehogy tudjuk, milyen a másik ember! Egy másik életből csak a felszínt látjuk, a jéghegy csúcsát. De hogy mi is történt egy másik ember életében a születésétől kezdve mostanáig, hogy mitől lett ilyenné, milyen terheket hordoz, mennyi érték és szépség van benne, csak talán nem volt, aki előcsalogassa, észrevegye - sokszor alig-alig sejtjük!
Székely János

Június 06.

Június 06.

A fiatalok azt hiszik, az életnek célja van. (...) Az élet egy soha véget nem érő utazás. Amint elérik a vágyott célt, mindig kiderült róla, hogy az csak egy újabb kiindulópont. Lehetetlenség célba érni. Csak végezni lehet valamivel. És amikor végre-valahára megérkezel valahová, túl sok dolgot hagysz magad mögött örökre.
Karin Alvtegen

Függöny.

Érdekes dolgok jutnak eszembe. Tulajdonképpen mi célt szolgál? Végül is több funkciója lehet. Nem, nem zavarodtam meg (teljesen), de idemásolom a wikipédia meghatározását, miszerint:

A függöny az a lepel, melyet az ablakok elsötétítésére, a szobák díszítésére használnak; illetve az a színpadi vászonlepel avagy vasredőny, amely a nézőteret a tulajdonképpeni színpadtól elválasztja. Ezt a függönyt napjainkban fölülről bocsátják alá, régebben kétoldalt vonták szét. Úgy régen, mint ma is, a függönyt gyakorta allegorikus képekkel ékesítik.

Igen. Elsötétítés- díszítés-elválasztás. Használjuk nap, mint nap, ha egy kis nyugalmat akarunk, ha nem akarjuk, hogy valaki rálásson a dolgainkra, behúzzuk a függönyt, és megbújunk óvó leple mögött. Ha a nap vakító fénye elől keresünk menedéket, ugyanezt tesszük, és árnyat adó hűsében húzódunk meg. Használjuk a hang tompítására is, mert ha vastag és sűrű szövésű, akkor arra is alkalmas, elnyeli a hangokat, bezárja magába. De díszítésként, dekorációként pompázatos színekben, anyagokban és mintákkal szemet gyönyörködtetőek. És vannak napok, mikor én is úgy érzem magam, mint egy függöny. Mintha függöny lennék, amely mindig ott van a helyén, nem szembetűnő, csak akkor az, ha olykor leszedik, mert kimossák és nincs ott. Egyébként használják, ahogy azt kell, vagy nem kell. Ha szükség van rá, elsötétítésnek, vagy éppen enyhet adónak. Vagy hangelnyelőnek, mert elvesznek benne a mások által kiadott hangok, de ha nincs rá szükség széthúzzák, és ismét ott lóg a helyén, annak rendje, s módja szerint. Majd a kellő pillanatban újra összehúzzák, hogy eltakarjon dolgokat, ami más szemének nem kívánatos látvány. Aztán durván megint szétrántják, mert neki úgysem fáj hisz majd néhány kósza libbenés után újra megáll a helyén. Vagy egy óvatlan pillanatban piszkos tenyerek kéztörlőnek használják, feledve funkcióját, gondolván, erre is jó lesz, úgysem látja senki . Aztán ha vendég téved arra, büszkén mutogatják, milyen ékes, díszes, milyen jól mutat. És a függöny, amíg új szelek nem fújnak a divatban lóg a helyén rendületlenül. Néha, ha ablakot nyitnak a világra, meg-meglibben, önálló táncba kezd, hagyja, hogy a légáramlat vigye jobbra és balra, aztán becsukják az ablakot, a szél elül, és a függöny ismét ott lóg magára hagyva, míg valaki össze nem húzza ismét, kénye-kedve szerint.

Június 05.

Június 05.

Ha elhiszed, hogy legyőztek - legyőztek.
Ha elhiszed, hogy nem mered - nem mered.
Ha győzni akarsz, de azt hiszed, nem győzhetsz,
Csaknem biztos, hogy nem te leszel a győztes.
(...)
Az élet csatáit nem mindig
Az erősebb, gyorsabb nyeri,
És előbb-utóbb az győz,
Aki, hogy győzhet, elhiszi.
Walter D. Wintle

Június 04.

Június 04.

Fontosak a barátok - ezért szeretném, ha minél több barátom lenne. Fontosak a mosolyok - ez is nyilvánvaló. De milyenek a mosolyok? Bőséges a választék belőlük. Némelyik gúnyos, némelyik művi, diplomata mosoly. Ezek nem elégítenek ki, sokkal inkább félelmet, gyanakvást keltenek bennem. Ám a valódi mosoly reményt adó, biztató, üdítő. Ha azt akarjuk, hogy valódi mosoly ragyogjon az arcunkon, meg kell teremtenünk magunkban a valódi mosoly forrását.
Tendzin Gjaco

Június 03.

Június 03.

És mégis, ma is, így is, örökké mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! (...) Ajándék ez, csodálatos ajándék.

Márai Sándor

Június 02.

Június 02.

A csodák mindig halkan zörgetnek ajtódon. Ha azt mondod, csak a szél zúg odakint, kavics koccant az üveghez, vagy néhány száraz falevél rezzent a földön, ha ülve maradsz, a csoda kívül reked. Te nem nyitottál ajtót neki.
Szepes Mária

Június 01.

Június 01.

Akinek van kellő akaratereje, önmagába vetett tántoríthatatlan hite, na és persze némi szerencséje is - a szerencse pedig mindig tudja, hogy hová, milyen mértékben kell mennie -, az egészen biztosan jól fogja érezni magát a bőrében. Rá fog érezni az élet ízére, értelmére, önmaga helyére és szerepére.
Reményik László

Fogócska

Fáradt fények cikáznak körben,

bár lehet, hogy magamban én látom így.

Talán belül a nyughatatlan gondolatok kergetik egymást,

lámpással kezükben, s ez a szürkeállományomra fényt vetít.

Nincs megállás, sodorják egymást,

az erősebb kutya érvényesül megint,

és bár a test pihenne, a tekervények perpeetum mobilét

játszadoznak saját törvényeik szerint.

Hol egy szó hiányzik még, egy hang

vagy  egy apróság, mely átlendít,

de ha nem érkezik, konok daccal megállás nélkül

az összes még töri magát, még erőlködik,

erejük hol gyengít, hol hevít.

S a fények csak szaladgálnak, nehéz őket követni mind.

Nincsen kapcsoló, mely egy mozdulattal

mindent betöltő sötéthez és némasághoz segít….

Majd elég egy-egy pillanat vagy mozdulat

és a békesség közöttük úrrá lesz megint.

Megpihennek, elülnek,

 mind pajkosan egymásra tekint ,

s a kis fények lassan egymást kézen fogva

bevilágítják, s kísérik utamat,

egy türelmes, mindent adó,

Mindenható szerint….

Május 30.

Május 30.

Nemet mondani másoknak: ez része a felébredésnek, ez gyönyörű. A felébredés része, hogy úgy éled az életedet, ahogy helyesnek találod. Értsd meg: ez nem önzés. Önzés az, mikor másoktól azt követeled, hogy úgy éljenek, ahogy te helyesnek látod. Az önzés. Nem önzés, ha úgy éled a saját életed, ahogy helyesnek látod.

Anthony de Mello

Május 29.

Május 29.

A különbség a szeretet és a gyűlölet között, hogy a szeretet kisugárzás, a gyűlölet pedig összpontosítás. A szeretet megszépít mindent, a gyűlölet az utálat tárgyára koncentrál.

Sydney J. Harris

Május 28.

Május 28.

Létezésünk szakadatlan döntéssorozat. A döntés a létezés egyetlen valóság-pillanatában: (...) az "itt és most" jelenvalóságában történik. A döntést az egyetlen döntésjogosult, az én hozza: az én szempontjából az adott pillanatban rendelkezésre álló információk alapján a legjobbat. Ez nem önzést jelent, hisz másokért önmagunkról lemondó döntést is gyakran hozunk, hanem csupán azt a tényt jelenti, hogy mindig én döntök és helyettem senki sem dönthet. Döntésünk jó mivoltán semmi sem változtat. Sem az, ha később mi magunk rossznak minősítjük egykori döntésünket (ez akkor volt jó; most tudva azt, amit akkor nem tudtunk, másképp döntenénk, most mást látok jónak, mint akkor), sem az, ha mások minősítik rossznak (ők másképp látják). Azért döntök úgy, ahogy döntök, mert itt és most ezt tekintem jónak.

Biegelbauer Pál

Május 27.

Május 27.

A remény a tervek kezdete. Célt ad az embernek, irányt mutat, hogy merre menjen, és energiát ahhoz, hogy elinduljon. Növeli a fogékonyságot. Konkrét értéket ad az érzéseknek és a tényeknek egyaránt. A remény újra meg újra feléleszti az embernek egy nagyszerűbb életről szőtt álmát: törekvését, hogy értelme segítségével ésszerűvé és érzékennyé tegye világát és cselekedeteit; az egyéniség jelentőségébe vetett hitét; abbeli reményét, hogy képes új törvényeket alkotni, friss megközelítésekre tenni szert és ráérezni új lehetőségekre.

Norman Cousins

Május 26.

Május 26.

Kedveseim! Kell a szemnek időnként a kitárulkozó sík, ahol szabadon csaponghat a látás, és a lélek visszanyerheti a jóleső érzést, hogy nagy a világ, hatalmas a tér...
Szilvási Lajos

Május 25.

Május 25.

Minden emberben benne van az isteni szikra. A lelki érettség foka dönti el, mikor kezdünk kutatni rejtett énünk után. Az, aki nem a saját útját járja, előbb-utóbb megbetegszik, hiszen minden fizikai fájdalom, rossz érzés üzenet a lelkünktől. (...) A lényeg, hogy azzal foglalkozz, ami Te vagy, találd meg az életben a megfelelő segítőtársakat, és teremtsd meg a belső harmóniádat. Csak ez számít, semmi más.
Szepes Mária

Május 24.

Május 24.

Mindenki követhet el hibát, de ezeket el kell felejtenünk, meg kell bocsátanunk és tovább kell lépnünk. Miért kell tovább lépnünk? Azért, mert erősek vagyunk és meg tudjuk tenni, és ha nem, akkor az élet úgy összetör minket, mint a tojáshéjat!
Margaux Fragoso

Út

Mikor kibuggyan a gondolat,

olyan sebezhető, gyenge…

Indulna tétován,

feketén-fehéren, véznán.

Félszegen és árván,

utat keresne,

 de még csak toporog,

még nem tudja merre…

Előtte homály és köd,

beláthatatlan táv,

még meg-meginog,

messze a valóság..

Majd egy enyhe fuvallattal

meglibben, és éledni kezd.

Nekilódul, egyszerre olyan mint a szélvész…

Nekiszalad a messzeségnek,

nem szabhat  határt sem föld, sem ég…

Forr, hömpölyög,vágtat,

tör előre, utat magának.

Már nem feketén-fehéren,

egyre színesebben!

Magára öltve pirosat,

zöldet, kéket sárgát,

a szivárvány összes ,

 tündöklő árnyalatát!

Társul választva, ízek, fények,

illatok és virágok színes,

féktelen, burjánzó áradatát!

Egyre magasabbra ér,

minden tisztább, világosabb,

félszegnek lenni?

Miért?

Erőre kap és mosolyra kél,

gondolat voltát elhagyja, és él!

Duzzad és pezseg,

lobog , egyszerre tűz és szél,

micsoda változás,

mennyi munka, küzdelem ,

de ragyogás és folytonos utazás,

míg a gondolatból a tett életre kél!

Május 23.

Május 23.

Az ember hajlamos úgy kezelni ezt a három idősíkot - múltat, jelent és jövőt -, mintha egyenértékűek lennének, miközben az élet csak a jelenben tud megnyilvánulni, ezért igazán csak annak van értéke. A másik kettő csak gondolatok halmaza, mentális projekció. Nem mondom, hogy nincs helye a kreatív gondolkodásnak, annak, hogy az ember tervez, de amikor fontosabb lesz a holnap, mint a mostani pillanat, akkor baj van - és az emberek 90 százaléka így éli az életét. Mester Tamás

Csend

Leírva öt betű,

kimondva öt hangzó….

mely oly sokat jelent.

Hallgasd csak:

csend.

C, mint cirógat,

S, mint selymesen,

E, mint elmélázva,

N, mint napsütésben,

D, mint derűsen.

Alig várod a lüktető zajból,

hogy átöleljen,

 s megnyugvást hozzon.

Hogy dallamával körbefonjon,

hogy ott belül szétáradjon.

Mily jó is, és hallgatod, milyen békés a csend.

Aztán hallgasd csak:

csend!

C, mint cinikusan,

S, mint sikoltva,

E, mint egyedül,

N, mint nélküled,

D, mint dideregve.

Belesikít az éjbe,

lelked marcangolva,

nincs aki szólna,

megfojt a csend.

A síri, a néma,

vonyít és taszít és hangot keres…

Üvölt a csend, dobhártyát szaggatóan,

mélyen keserűen….

Feszít és hallgat egyre erősebben…

Mélye húz magával feketén, sötéten….

Mígnem elpihen és rád tör újból a csend.

Hallgasd csak:

C, mint céltalan,

S, mint sóváran,

E, mint, elhagyottan,

N, mint némaságban,

D, mint dacosan…

Üres, kongó fájdalomban

társad lesz…a csend…

Május 22.

Május 22.

A gond az, hogy az emberek mindent azonnal akarnak, nincs türelmük végigjárni a fejlődésüknek megfelelő lépcsőfokokat. Holott a földi lét a tapasztalásról kell, hogy szóljon mindannyiunk számára. Véletlen történések nincsenek. Ha valaki szerencsétlennek érzi magát, akkor is tudnia kell, hogy az események az előzmények tükrében, vagyis okkal történnek. És azt is tisztán kell látni, hogy minden döntésünk jelzés a jövőnek.
Szepes Mária

Kósza vágy

Szélfútta, kis kósza vágy..

Megszületett, befészkelte magát,

s nem hagy…

sem nyugtot, sem békét nem ad.

Motoszkál, folyton ficereg,

felelőse a napoknak…

néha megpihen, de az rosszabb..

akkor keresem, mert olyan,

mint egy csicsergő kismadár,

ki szárnyát próbálgatva fészkéről

tovaszáll…

Aztán érkezik , és megint nem bír magával.

Adrenalinnal telít, tüzel, felhevít,

akkor újra élni kezdek!

Elhiszem a helyem, mert  ha nem,

kinevet s azt mondja: hitetlen!.

Játszik, nekem s velem,

mint egy rossz gyerek,

hol bújócskát, hol fogócskát,

alig követem…

Majd hirtelen megáll,

szembefordul s rákérdez:

mit akarsz? Akarsz-e igazán?

S ha velem tart elindulok,

de ha nincs itt,

marad a talány…

Játékra buzdít, legyen dal,szó,

mi tovaszáll…

Kell-e másnak?

... teszi fel a kérdést,

s ha együtt játszunk,

bennem társra talál.

Kergetőzünk, de fáradok…

olyankor megsértődik….

Elszáll….

Jó lenne szépen kézen fogni,

és azt mondani:maradj!

Maradj már!

Sétáljunk, ne rohanjunk,

a vetélkedésből elég….

De nem hallgat rám, csak szalad,

követnem kell, valamiért…

Hisz nem hagy…

sem nyugtot, sem békét nem ad.

Felelőse a napoknak,

a mosolynak…

Megszületett, befészkelte magát,

szélfútta, kis kósza vágy..

Május 21.

Május 21.

Akiben bizalom él, egyenlő bizalommal fog mindenkivel együttműködni, bárhová kerül; akiben azonban nincsen bizalom, akár­hová csapódjék is, csak ugyanúgy fog tovább élni, mint a többiek.
Henry David Thoreau

Május 20.

Május 20.

A múltnak nincs hatalma felettünk. Nem számít, mióta dédelgetünk egy beidegződést. A hatalom lényege a most-ban rejlik.
Louise L. Hay

Május 19.

Május 19.

Az évek százával és ezrével múlnak el, de mi egyebet láthat bármelyik ember is az életből, mint néhány nyarat, néhány telet? Ránézünk egy hegyre, és azt mondjuk: örökkévaló. Annak is látszik... de az idő haladtával a hegyek kiemelkednek és eltűnnek, a folyók megváltoztatják az irányukat, a csillagok leesnek az égről, és hatalmas városok süllyednek a tengerbe. (...) Minden változik.
George R. R. Martin

Május 18.

Május 18.

Amit hiszünk, kevesebb, mint amit tudunk; amit tudunk, kevesebb, mint amit szeretünk; amit szeretünk, jóval kevesebb annál, mint ami létezik; ebből fakadóan sokkal kevesebbek vagyunk annál, mint amik lehetnénk.
Ronald David Laing

Május 17.

Május 17.

 Van egy ősrégi alapértékrend, ha aszerint élnénk, kijönnénk önmagunkkal, és a világ is teljesen jól kijönne velünk. Ezt igyekeznek felülkiabálni a mindenkori elvárásemberek. Azt üvöltözik, hogy kövesd a trendeket, viselkedj sztereotip módokon, versenyezz mindenáron, extrémkedj, légy sovány, "szabad", önmagad. Ám ha te fogcsikorgatva törekszel megfelelni e kívánalmaknak, fura módon inkább képmutató, zavarodott, felelősséghárító, elbutult, öngyűlölő leszel.
Vavyan Fable

Iszonyatos frontok jönnek-mennek. Szerencsére ritkán fáj a fejem, de most az is megmutatkozik, hogy tud olyat, ezen kívül ólmos fáradtság… Tavaszi? Május közepén? Nem tudom a választ…

Viszont eszembe jutott a tegnap este. Egy kollégámmal indultunk haza, aki munkát illetően elég sűrű és fárasztó beosztásban dolgozik. Mégis ő volt, aki egy mondatával elgondolkodtatott. Pedig semmi extra nem volt benne, csak lényegében ennyi: szeretek sétálva, lassan menni. Igaz, hogy nincs benne semmi különös és mégis itt cseng a fülemben! Hát persze, hogy okkal, mert folyton folyvást szaladunk és rohanunk, ahogy ennek sokszor hangot is adtam.  Néha már szégyellem magam, mert a szomszédjaim a házból ha meglátnak köszönnek és hozzáteszik, jaaj maga megint szalad!! Úgy tűnik, versenyben állok az idővel, pedig nem... vagy talán mégis… Nincs is ezzel semmi gond, ha még lenne a napból olykor néhány óra kívánság szerint. De mint tudjuk ez nem kívánságműsor, be kell osztani, ami van. Mindez oly roppant ésszerűen hangzik, aztán néha abszolúte kivitelezhetetlen.  Hiszen sokszor magam is „lassíts!” felszólítással fordulok magamhoz, mert automatikusan is szaporázom a lépteimet sok esetben akkor is, ha nem muszáj. Aztán ott van még a magam köré épített álomvilág.

Igen, van ilyenem. Szüleimmel évente sikerült elmennünk a 70-es években nyaralni vállalati üdülőbe, később nyaranta akár kétszer is sátorozni. Ezek a Szelidi-tónál zajlottak, majd később Soltvadkerten. A campingben mindkét helyen árnyas táborhelyek voltak, a fák susogásának hangját nem lehet elfelejteni. Amikor az időjárás nem kedvezett, és szeles idő volt, akkor pedig olyan jellegzetes hangja volt a fák lombjainak, párosult ez a tó szagával, illatával. Egyszer eljutottunk a tengerhez is, az Adriára… Rég volt.

Mostanában, illetve pontosan, mióta felnőttem, (ez a rendszerváltás idejére esett) kevesebb ilyen emlékem van. Nekünk is sikerült elvinni a gyerekeinket egy-két hazai nyaralásra, ami az utóbbi években a barátaink látogatását jelentette. Hiányzik az a gyerekkori feeling. Rengeteg emlékem van, ezekből épült fel az álomvilágom. Csukott szemmel, nyitott füllel és szívvel, vagy olykor csak tágra nyitott szemmel és valahova máshova képzelve magam. Hetek óta elég szeles az időjárás, akkor próbálok nem morogni, hanem kinyitom a fülem, becsukom a szemem és azt gondolom, a vízparton vagyok, nem messze tőlünk ott a nádas és fodrozza a szél a tó vizét. Kicsit hűvös van, nem baj, fürdeni úgysem lehet még május közepén. Máris mosolyra húzódik a szám az emlékektől. Kicsit elvarázsolom magam ilyenkor, néhány percre, azután pedig, mostanában úgy is emlegetem, azért néha visszatérek a földre. Ez olykor nehezemre esik, sőt egyre nehezebben.

Első versem..... 

  

Koszorúm

Szorít… fent is, lent is..

az abroncsokon bimbódzó virágkoszorú,

de alatta rozsda, eszi, a vas kegyetlen pántját..

Burjánzik alóla körös-körül a lelkem,  vele a félelem

és sebzi folyvást a maró tehetetlenség.

Utat keres magának, kiutat innen,

ahol másképp létezik a magas Istenség.

Átfonja virág-rozsda temető, kering benne,

mint eltévedt, kósza reménytelen szerető.

Kapaszkodna, kapva- kapna minden kéz után,

de szorítja, és nem engedi , fog a rideg pánt.

Menne, futna, szaladna, gondtalan, elképzelt világba,

könnyedén a szélbe kapaszkodva….

de visszatartja a töviskoszorú.

Tüskéi beleragadva a lelkembe,

húznak vissza örvénylő ismerős-idegenbe…

Borzong tőle és többet nem kér…

Könyörög, esedezik…hite van, még van miért…

Május 16.

Május 16.

Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, egy pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk gyermekeinket? Arra, hogy kettő meg kettő az négy, és Párizs Franciaország fővárosa. Mikor tanítjuk meg őket arra, hogy mik valójában? Mindegyiküknek azt kellene mondanunk: "Tudod, mi vagy te? Csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelőtt nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, a mozgásod. Lehet belőled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnősz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppolyan csoda, akárcsak te magad?" Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot gyermekeihez méltóvá tegyük.
Pablo Casals