Powered By Blogger

Magamról

Saját fotó
Semmi sem gyógyít úgy, mint a mosoly és a nevetés. Ha könnyedebb lélekkel éljük a világot, azt mutatja: szívünk a helyén.(Douglas Pagels) Szeretnék idézetekkel, dalokkal, gondolatokkal segíteni. Bárkinek, aki úgy érzi, soraim mosolyt csalnak az arcára.

Július 11.




...rég írtam... 


Te egyedi vagy a világon. Örülj neki. Hozd ki a legtöbbet abból, amit a természet adott neked. Végső soron minden művészet önéletrajzi. Csak azt énekelheted meg, ami vagy. Azt festheted meg, ami vagy. Annak kell lenned, amivé tapasztalataid, környezeted és öröklött tulajdonságaid tettek. Jóban-rosszban saját kertecskédet kell művelned. Jóban-rosszban saját kis hangszereden kell játszanod az élet zenekarában.
Dale Carnegie


Július 07.


Kül-föld

Valamikor réges-régen gyakorta volt alkalmam kitekinteni az ország határán túl. Tehettem ezt egy úttörőzenekar tagjaként, majd felnőtt-zenekarosként is. Csodálatos és meghatározó élményekkel gazdagodtam, amit nem pótol semmi. Sokszor ma is ezekből táplálkozom, hiszen utoljára körülbelül 10-11 éve voltam külföldön, akkor is hosszú idő után csak néhány napra, muzsikálni. Már gyerekként szembetűnő volt a határ átlépése után a „másvilág”. Persze hozzátartozik, hogy másféle hagyományok, építészeti stílusok, hagyományok, szokások, elemek határozzák meg a kinti képet.  Már ezelőtt 30-35 éve is feltűnő volt a kinti tisztaság, rendezettség, ami ugye nálunk azóta már nyomokban felfedezhető. Mégis gyermeki izgatottsággal vártam, hogy átlépjük az országunk határát, amire olyan rég vágytam. Főleg így együtt a család, a gyerekekkel. Volt részük bőven az odanézz, figyelj, nahát, de klassz, kifejezéseimből! De ma is ugyanúgy éltem át és szívtam magamba azt a képet, ami utunk során elém tárult. A rendezett környezet, a takaros porták, és sorolhatnám. Valami viszont megváltozott. Ami ránk, magyarokra jellemző volt, a jókedv, a mosoly, a könnyedség, az most átköltözött oda ki. Nagyvárosokban a rengeteg turista, az utcán özönlő emberek, a zsúfolt teraszok a kávézók, presszók előtt, olyan jó volt látni, hogy az emberek még tudják könnyedén, gondtalanul jól érezni magukat! Bécsben a Práterből kijövet gyalogtúránk során beültünk egy kis étterembe, de laza német nyelvtudásommal közöltem a pincérrel, hogy csak trinken möchten, mire megkérdezte, honnan jöttünk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk, mire, hmmmmm….. érdekes arckifejezést öltött… talán a tapasztalatok….már nem tudom meg. Mindenesetre  amikor fizettem, mert én vagyok a német-nyelvtudor, ugye, kevéske kis borravalót adtam. És láss csodát, térült-fordult pincérünk, majd kezében egy Bécs térképpel visszajött az asztalhoz, bekarikázta és beírta, hogy éppen hol vagyunk. Azért távozáskor megkérdeztem, hogy mivel tartozunk érte, mire csak legyintett és vidáman köszönt. Jól esett a gesztus, hasznát is vettük. Főleg mikor a Stephansplatz felé vettük az irányt, és ott a Parkhausból kijöttünk. A nagy hőség elég fárasztó volt, sőt még egy tüntetés-félét is láthattunk.
Sikerült a délutáni csúcsban az autópályát is megtapasztalni kifelé Bécsből.  Nem is szeretem az autópályákat, mert nem sok látnivalót kínál. Viszont amikor nem azon közlekedtünk, akkor nem bírtam betelni a látvánnyal. A hegyek, a táj, a falvak és városok! Szállásadó rokonaink egy kis faluban élnek az „erdőben”, ahol egy patak folyik a házuk mellett 770 m magasan. Lassan nagykorú autónk frissen cserélt fékbetétje is megemlegeti, amikor onnan felfelé vettük az irányt. Akkor én a ferrodol égő szagától elég görcsösen kapaszkodtam az ajtóba, bár az Alpok távoli hegyeinek látványa kárpótoltak. Csak fotóztam és fotóztam a telefonommal,ha kellet, ha nem. Aztán napi útjaink során olyan útépítést is láthattam, amit itthon nem nagyon. Két nap alatt két, ugyan szűk, sávban olyan távolságot és utat tettek meg, mondtam is, ott a hat emberből hat dolgozott, nem csak megfigyelőként vett részt. Hozzáállás kérdése, ugye. Egyszóval vannak különbségek. Hazafelé Graznak vettük az irányt, majd családom nem kis zúgolódására, mivel autópálya nem vezetett arra, gyerekkorom egy emlékezetes helyszíne felé, Gnasnak vettük az irányt. Ott voltunk a zenekarral ezelőtt sok-sok éve többediziglen, az ottani zenekarnál vendégségben. Családoknál elszállásolva, na és de sokat beszélünk róla még most is barátokkal meg a tesómmal! Mire odaértünk, szegény kecske ( az autónkat becézik így a fiúk) már elég fáradt volt, na, a srácokról nem is beszélve. Kb. öt percet kaptam nosztalgiázni, kattintgatni, és már suhantunk is hazafelé….  Irány nach Ungarn…
És milyen érdekes…ahogy közeledtünk, kezdett eltűnni az elmúlt négy nap nyugalma, toleranciája, rázódtunk, a már „jó” magyar utakon vissza, a megszokott hétköznapokba….


Június 17.


Június 17.

Kinek a felelőssége???

Szimpatikus (?) úriember, kissé zárt szájjal ecseteli a tv-ben, hogy a családoknál ha kb 300-350.000 Ft egy négytagú család bevétele, esetleg családi pótlék, akkor nem igaz, hogy havonta két alkalommal nem jut 6000-6000 Ft egy focimeccs belépőjére… Életem utóbbi huszonvalahány éve a focipálya közelében zajlott, nem mondhatom, hogy hidegen hagy a téma. Ismételgetem a szavait…”ha” valamint „300-350.000 havi jövedelem” és így tovább. Tulajdonképpen igaza lehetne. Kivéve a „ha”-t, meg az összeghatárokat. Nem is erről akartam írni… Csak ahogy nekifogtam, lényegét tekintve éppen ez a mondat ütötte meg a fülemet és tulajdonképpen beleúszik a témába…. Kinek a felelőssége??? Kinek a vétke? Mi? Miért? Kavarognak bennem a kérdések, mert akaratlanul történnek dolgok, amikhez kicsi vagy , netán távolról szemléled, esetleg nem vagy kompetens.
 Hol is kezdjem? Végzettségem szerint zenetanár vagyok. Amikor elindultam a pályán, nekem is világmegváltó álmaim, terveim voltak. Nagyon hamar szembetalálkoztam a valósággal, hiszen szakirányú középiskolában először csak kötelező jelleggel oktattam. Azokat a fiatalokat, akiknek kötelező tárgy volt hangi adottságuk ellenére a magánének. Ott már jelentkeztek azok a problémák, amiket kezdő tanárként néha elég nehezen tudtam, vagy nem tudtam megoldani. Szólok itt többek között a minimális korkülönbségről a tanítványaim és én köztem, illetve azon szakmabeli „rutintalanságról”, ami a kevésbé jó adottságokkal rendelkező gyerekekkel való képzést jelentette. Azt hiszem huszonvalahány év távlatából már tudnám kezelni a dolgokat, akkor még nem mindig sikerült. Viszont amire elköteleztem magam, amit én annak idején a saját tanáraimtól tanultam és kaptam, azt igyekeztem szem előtt tartani. Máris kérdésem lenne… Miért úgy állnak hozzá emberek a munkájukhoz, ahogy? BÁRMILYEN területen, de amikor főleg valaki azt választja hivatásának, hogy a tudását átadja a gyerekeknek, másoknak, akkor miért nem adja annak legjavát? Soha nem szégyelltem kérdezni, ha valamit nem tudtam, mert legyek érdeklődő, mint a nagyokost játszó tudatlan. Persze ez is okozott meglepő pillantásokat, de ha olyan embertől kérdeztem, akinek adtam a szavára, nem éreztem magam kellemetlenül, az illetékes pedig megtiszteltetésnek érezte, hogy tőle kérek tanácsot. Manapság nem sikk kérdezni, mert ha tudatlanságod fel mered vállalni, esetlegesen búcsút mondhatsz az állásodnak. Így aztán sorra keletkeznek a selejtek, a hibás végeredmények, aminek korrigálása nagyobb munkával, költséggel jár, mint a kérdés felvetése. Adott esetben helyrehozhatatlan. Mert amikor tudod, hogy jelen mandátumod valamiért a vége felé közeledik és nem lesz tovább, félgőzzel vagy éppen gőz nélkül végzed a dolgod, először is azt kellene felmérned, kinek mit okozol ezzel. Kárt a főnöködnek, hisz úgyis kifizet, és évek óta, vagy éppen soha nem adott jutalmat, na, bumm. Legfeljebb kevesebbet pötyögsz a gépbe a megszokottnál, vagy a szekrény mögött nem pókhálózol le, vagy a szórólapok nagy részét a kukába dobod és nem a postaládákba… Mondod te.  Ez is egy hozzáállás, ha nem is helyénvaló. DE említhetném, amit egyre többet hallok: nem az én feladatom. Valamiért soha nem húztam határt, hogy meddig tart a munkaköröm, ha dugig volt a szemetes és hangyák jártak körülötte, kiürítettem, ha nem is az én feladatom lett volna. Na és? Az én érdekemet is szolgálta, nem? Sokan nem így látják, de ebbe nem akarok belemenni….
De ha egy embergyermek van a gondjaidra bízva, akinek az életkori fejlődési szakaszai behatároltak, akinek most még van egy-két éve, hogy rákészüljön alapjaiban az előtte álló célok megvalósításához??? Hogy jönnek emberek ahhoz, hogy értékes heteket, hónapokat, akár éveket gyerekektől vegyenek el, mert önmagukat ez a helyzet tovább nem érdekli??? Vagy említhetném azokat a példákat, amikor évekig buzdítunk egyeseket és rengeteg esetben alap nélkül elhitetjük velük, hogy iszonyat rátermettek, tehetségesek a maguk műfajában, és amikor már majdnem a próbatétel előtt állnak, akkor szemébe vágjuk, hogy te mit is akarsz? Vagy éppenséggel laza libbenéssel kiszállunk a hajóból? Miféle emberek, akik magukat pedagógusnak, tanárnak, nevelőnek, oktatónak vagy edzőnek mondják? Kinek a felelőssége?
Folytatom…  Nagy a városunk, ami az országos szintet jelenti ugye, ötödik a sorban. Tele értékekkel, különböző korok kincseivel, művészekkel, nagy tudású emberekkel, és mosolygós, barátságos hétköznapi emberekkel, akik együtt, közösen segítségére lehetnének a városunknak abban, hogy méltó képet mutassunk magunkról. És ezeket csak kiragadtam a sok közül. Mégsem ők jellemzik és ők képviselik városunkat. Sem a különböző intézmények vezetőiként, sem a művészeti programokon, sem a propagandában…. A kincsek egy részét hagyják elévülni, másokat privatizálnak, a mosolyok megkoptak, az emberek elzárkóznak, a művészek, ellehetetlenednek, a nagy tudású emberek elhagyják a várost. Tegyem-e fel a kérdést, ki a felelős???
Zajlik az életünk A mederben. Csordogál az útján, aztán egészen hirtelen B mederbe kerülünk. Minden megváltozik. A túlélés a cél, nem jut időd, energiád, hogy a gyerekeddel tanulj, játssz, kirándulj, beszélgess!!! Rohansz, hogy állást találj, rohansz, hogy el ne késs, rohansz, hogy megfelelj, rohansz, hogy időben ki-befizesd… Rohansz, hogy kész legyen, rohansz, hogy mindenre jusson időd, ha még megteheted, jó, ha egy héten egyszer rohansz a szüleidhez, akiktől fél óra múlva rohansz tovább, pedig erre vártak egész héten…. Kinek a felelőssége???
Aztán boldog vagy, hogy dolgozol, és a túlórákat, a munkabeosztásokat zokszó nélkül vállalod, mert keserűen tudod, hogy milyen a munkanélküliség. Hogy amit akkor kaptál, az mire (nem)volt elég… És boldog vagy, hogy lehetőséged van, bár lennél inkább az út másik felén, de most csak ide volt jegyed… De itt vagy és ettől már boldog kell légy!!! Hiszen pályáznak a helyedre innen-onnan-amonnan. Nem számít, hogy tudásod, hozzáértésed, gyakorlatod nagyobb, mint másnak a nyelve… Nem vagy biztonságban, mert jöhet valakinek a valakije. Kinek a felelőssége???
És amikor elindul a sárdobálás? Hmmmm?  A hárítás, én azért nem, mert amaz, nem, aki szerint pedig ő azért nem, mert emez nem, emez szerint pedig éppen azért nem, mert esetleg én nem… Ördögi kör, soha nem lesz vége és igazsága. Ezt látjuk a tévében, az életben, a politikában, kicsiben és nagyban, és ahelyett, hogy egy kicsit magunkba néznénk, ha társként viselkednénk egymással, egy irányba tartva, ehelyett egyre jobban széthúzunk, és a résekbe húzzuk magunk köré a falainkat! Közben nem vesszük észre, hogy mennyi minden történik körülöttünk, mennyi lehetőséget elszalasztottunk, mert ezek a falak eltakarják…. De ha nem tudod a falakat lerombolni, legalább üss rést a falakon, mert különben nem engeded át a fényt….
Kinek a felelőssége…..?


Június 12.

Június 12.


Utoljára….
Nem volt kegyes az időjárás sem. Sűrűn csak ömlött fentről, mosta el és le az évek alatt felgyülemlett emlékeket. Már egy éve nem vagyok gyakorta bejárós, két kezemen meg tudom számolni, szeptember óta hányszor jártam itt. Így aztán nem is okozott különösebb fejtörést, vagy lelki tusát. Legalábbis addig a pillanatig, amíg ott nem voltam.  Ismerős-idegen környezetben, ismerős és ismeretlen arcok között tettem a dolgom, ami évről évre egyre kevesebb lett, nem firtatom, mert tudom a miértjét.
Kiteregettem az iratokat, letisztáztam a papírmunkát, elvégeztetett… Becsuktam a bizonyítványokat, megkérdeztem, van-e még valami teendőm, majd egyszer csak elindultam, és körbejártam a helyet, ahol életemből tíz évet töltöttem. Majdnem minden ugyanaz volt, de mégis más. Hiányoztak tárgyak, képek, hangulatok és emberek. Előtörtek könnyek, nevetések, hosszú-hosszú mindenféle munkával telt napok, tanítások, beszélgetések, viták, közös muzsikálások, pillanatok emlékei. Akkor nehéz lett a szívem, és elköszöntem, hogy még az évzárón találkozunk, majd csendesen eljöttem. Körbenéztem az udvaron, és kiléptem a kapun.  Az eső csak esett szakadatlanul, ráfogtam, hogy az homályosította el a szemem. Aztán nagy levegőt véve elindultam a buszmegálló felé, mint olyan sokszor az elmúlt tíz-tizenegy esztendő alatt. De most utoljára. Nincs keserű szájíz, én sem akartam már tovább. Meg a gyerekek is kirepültek, nem sok értelmét láttam újakat toborozni. Csendben lezárult egy fejezet, az eső megsiratta helyettem. Az a kevés szál is elszakadt, ami még ide kötött, de egész más lett az életem is. Nem mondom, mert soha nem mondom, hogy soha, hogy nem fogok tanítani, hiszen bármi lehet. De ez a család, ahova tartoztam, ez szétesett, széthullott. Mindenki megy a saját lehetőségei szerint, más városba, más környezetbe, más munkakörbe. Ki önszántából, ki muszájból. Majd lassan megszokjuk és tudunk szépen emlékezni egymásra. Még mindig mindenkinek friss a dolog és szokatlan, változunk a világgal mi is és a helyünk is. Megtaláljuk az újban rejlő lehetőségeket, szerzünk új barátokat, de nem feledjük a tavalyi közös búcsúesténket, amikor mind együtt voltunk a Kutas-közben… Utoljára…




Június 09.


Június 09.

Az élet célja az, hogy kifejlesszük önmagunkat. Hiánytalanul meg-megvalósítani természetünket - ez itten mindannyiunknak rendeltetése. Az emberek manapság félnek önmaguktól. Elfelejtették az első és legnagyobb kötelességüket, azt a kötelességet, mellyel önmaguknak tartoznak. Természetesen irgalmasok. Táplálják az éhezőt, ruházzák a koldust. De tulajdon lelkük koplal és meztelen. A bátorságot többé nem ismeri az emberi nem. Talán sohase is voltunk igazán bátrak. A társadalomtól való rettegés, mely az erkölcs alapja, az Istentől való rettegés, mely a vallás titka - ez a két dolog kormányoz bennünket.
Oscar Wilde






Vidd magaddal erdő csendjét
virágoknak harmatkelyhét
vidd magaddal madár röptét
esti csillag színezüstjét
összeomló fehér vállad
vidd magaddal gyáva vágyad
felejtésre kárhozottan
nyíljon bánat mosolyodban.
Nagy István Attila








Június 08.


Június 08.

Dolgozz, hiszen dolgozni kell, de ne engedd, hogy az életed csak munkából álljon! Legyen az életed játék, legyen az az életed középpontja... a munka pedig eszköz ehhez a játékhoz. Dolgozz egy irodában, dolgozz egy gyárban vagy egy boltban, de csakis azért, hogy legyen időd és lehetőséged játszani! Ne engedd, hogy az életed a munka rutinjává alacsonyodjon le - az élet célja egyedül a játék. A játék azt jelenti, hogy valamit önmagáért teszel.
Osho




Június 07.


Június 07.
Olyan nagyképűen, magabiztosan szoktunk ítélni! Megvan a véleményünk: ez ilyen, az olyan. Pedig dehogy tudjuk, milyen a másik ember! Egy másik életből csak a felszínt látjuk, a jéghegy csúcsát. De hogy mi is történt egy másik ember életében a születésétől kezdve mostanáig, hogy mitől lett ilyenné, milyen terheket hordoz, mennyi érték és szépség van benne, csak talán nem volt, aki előcsalogassa, észrevegye - sokszor alig-alig sejtjük!
Székely János