Belevágni valamibe úgy, hogy nem tudom, mi lesz belőle? Igen! Képzeljék el: ez az a pillanat, amikor szabadon tudnak dönteni. És ezzel köszönt önökre a függetlenség napja. Amikor szabadon eldöntik, hogy lépnek. Ez mindig csak egy lépéssel kezdődik, soha nem többel. Abban a pillanatban ugyanis megérzik, hogy önök képesek bármire. Bármire. És amikor ezt megérzik, akkor el fognak kezdeni mosolyogni.
Csernus Imre
Az Élet, erről szól, csak mi bele vagyunk süppedve a saját kis megszokott világunkba. Szépen beleágyaztuk magunkat a puha párnáinkba, ahonnan reggel kikelünk, este meg szépen visszabújunk. Nem gondolom, hogy ez baj lenne. Csak, és itt jönnek az én örökös „csakjaim”, megszokáshoz és monotonizmushoz vezet. Természetesen, van, akiknek így teljes és kerek az életük, mint a mókuskerékben, úgy élik mindennapjaikat. Elfogadják úgy, ahogy van. S majd amikor valamilyen véletlen folytán mindez felborul, akkor nem tudnak hova kikecmeregni a párnákból. Tudom, hogy így van, mert félig-meddig magam is megéltem. Dacára annak, hogy mindig volt valamiféle tervem, na, igen, csak tervem, hogy mást is kellene kezdeni magammal. Aztán próba-szerencse, nekiálltam, de mégsem bizonyult elégnek. Viszont az első lépéseket megettem és fantasztikus érzés volt. Aztán időközben elindult a lavina és sodort magával. Mint, a fuldokló, igyekeztem a fejem a vízből a felszínen tartani, kapkodva a levegőt, nyelve a sós vizet, amik a könnyeim is voltak. Nem az én szégyenem. Kétségek közt vergődve tehetetlennek éreztem és e mellet sajnáltam magam. Persze csak egészséges határokon belül, nem feladva a reményt. Hiszen folyton ott lebegtek a szemem előtt a hétköznapok gondjai, amiket nem tudok megoldani munka nélkül. Túl előre néztem. Túl előre aggódtam. Pedig gyerekként is már megszokhattam, hogy szüleim élete is a napok egymásutánjáról szólt. Apu maszek volt, általában volt megrendelése, de ha már a végét járta egy munkája, akkor hallottuk, hogy most mi lesz. Bizonytalanság. Nem szerettem. Talán ezért is törekedtem mindig arra, hogy előre gondolkodjak hosszabb távon. Aztán vagy bejött, vagy nem. Sikerült olyan párt választanom magamnak, akinek a munkája sikerorientált, csak nem stabil. Ja, hogy éppen most nincs is. Dolog. Így alakult. Ja, hogy nekem sincs? Ez ugye relatív. Biztosítékkal teli nyugdíjas állásom nincs. De dolgozom. Vagyis játszom. Színházban. J Mindig is ezt szerettem volna, és a véletlenek (vannak véletlenek?) egybeesése folytán alakult így. Ha találok valamilyen állást, akkor nem megyek el a castingra. És ha nem megyek el, nem is kapom meg a szerepet. De elmentem és megkaptam. Kihívás a szó szoros értelmében. Testi-lelki szinten egyaránt. Most képzelj el egy 43 éves nőt, aki túlsúlyos, egészségügyi problémákkal tele, túl jó néhány műtéten, szakadt, helyenként pótolt térdszalagokkal. Mozgásszegény világában él már 20 esztendeje, mert nem volt semmi olyan motiváció, ami ösztönözte volna. Vagyis inkább azt mondanám, hogy néha nekiugrott a szobabiciklinek, vagy a pilátes-tornának, vagy egyebeknek, de nem tartott sokáig egyik fellángolása sem. Összefoglalva? Elkényelmesedtem. Amíg a suliban több telephelyen tanítottam, addig volt mozgásterem, jöttem-mentem, a többféle tantárgy tanítása nem kívánta, hogy üljek egyhelyben. Aztán jött az irodai, ülős munkakör, a stressz, és társai. A baleset, a műtétek, hormonkezelések, amik zsákjukban hozták a kilókat… Ez egy magamfajta nőnél, ez számottevő… Lábödéma, szívritmus-zavar… De tudjátok mit? Nem érdekel! Nem könnyű a feladat, nem tudom egy szakmabeli számára mekkora feladat, nekem, mint fél-civilnek, nagy. De megcsinálom, mert meg AKAROM csinálni! És úgy akarom, hogy az olyan legyen, amilyennek lennie kell. Ének, tánc (!) és a próza, valamint a karakter maga. J Ezt akartam, akkor most nincs apelláta! De nincs ám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése