Szeptember 06.

Szeptember 06.

 Képzeld magad egy koncertterembe, ahol a legédesebb zene dallamait hallgatod, amikor hirtelen eszedbe jut, hogy elfelejtetted bezárni az autódat. Nyugtalankodsz a kocsi miatt, nem tudsz kimenni a teremből, de a zenét sem tudod már élvezni. Tökéletes példája ez annak az életnek, amit a legtöbb ember él.

Anthony De Mello

 Megint egy nap, ami elmúlt. Megint egy nap, ami döngöl. Igen, az a bizonyos beépített óra belül elkezdett ketyegni. Ketyeg és csodálkozik, hogy mégsem úgy mennek a dolgok, mint eddig. Elkezdődött az iskola, én mégis itthon tipródok. Vagy eljárok olykor, próbálkozom az értékesítéssel, de… Reggelente böngészem az oldalakat, az álláslehetőségeket és napról napra, most már negyedik hónapja csak falakba ütközöm. Tényleg ember legyen a talpán, aki mégis mosolyogva vág neki a következő napoknak. Mert ezt kell tenni! Mert azzal szembesülök, hogy ez a világ olyan más lett, olyan megdöbbentő dolgokkal találkozok! Nem, nem kell hatalmas dolgokra gondolni. Csak néhány motívum, szülők reklamálnak, az órarend miatt… ?????? Vagy anno, amikor azt mondták ez az óra itt van, ez meg ott, akkor ide vagy oda mentünk. Nem volt apelláta. Ha kottát kellett venni, anyuék megvették szó nélkül.. Ez olyan természetes volt. De ma már megváltozott az értékrend.

 Itt van ez a szerencsétlen Stohl is…. Hülye volt, túlhajtotta magát, lazított magán, de rosszkor rossz helyen volt. Most meg kritizálja boldog-boldogtalan. Csak azt a tükröt tartaná mindenki oda maga elé. Már én sem ülök be az autóba, ha iszom, de régebben, nem volt gond. Most meg sem fordul a fejemben. És nem csak azért, mert magam is áldozat voltam. Ugye, nekünk is annak idején volt egy nagy balesetünk… Amit egy részeg, jogosítvány nélküli illető okozott, át a piroson… Engem talált el. Vagyis a Trabant kombi azon oldalsó részét, ahol ültem… Arra emlékszem, hogy indultunk volna felfelé, az Irgalmasok utcáján és a Széchenyi téren keresztül, a Mecsek felé. És a Konzum kereszteződésében zöldre váltott a lámpa… Ennyi a történet, részemről. Aztán, mint a filmeken, kinyitom a szemem és egy idegen, pizsamás férfit látok, egy padon ült, pizsamában. Megkérdeztem, hol vagyok? Mondta, az idegsebészeten….a Rét utcában.. Oóóóóó…akkor az ugye… hát, helyben vagyok… De mit keresek itt? És mi ez a kötés a fejemen? És egyáltalán mi történt?.... Máig sem emlékszem semmire. Csak arra, amit elmeséltek, hogy zöldre váltott a lámpa elindultunk a tér felé és jobbról belénk jött egy autó. Elkapta a kombi oldalát és én meg kirepültem az oldalsó ablakon, egy dupla Lutzzal a túlsó sarkon lévő virágbolt elé. Körém gyűltek az emberek és a sérülést látva azt mondták, semmi remény, ennek annyi. Sőt, a későbbiekben meséltek nekem egy halálos balesetet, amit láttak, végül kiderült, én voltam a hulla. Morbid, nem? Szóval jött a rohammentő, és az 50 méterre lévő idegsebészetre száguldott velem… Aztán hívták a szüleimet, Apu meg talán az öcsém bejött a kórházba, és én szépen elbeszélgettem velük és a többiekkel is. A barátaimmal, meg a szüleikkel. A vétlen barát-sofőrünkkel, akit azért ért kósza vád, mert friss jogsija volt. Köze nem volt a balesethez!!!!  De ….. ezek az emlékek nekem soha nem jöttek elő. Pedig eltelt azóta 25 év. És mai napig fogalmam sincs, ki is volt, aki ezt a maradandó sérülést okozta… Mert anno 12 öltéssel varrták össze a fejem,  a haj vonalától indulva a jobb felemen végig a fejem hátuljáig, ahol van egy 50 forintosnak megfelelő rész, ami azóta is érzéketlen és mégis fáj… Na persze akkor a legnagyobb problémámat az jelentette, hogy a göndör fürtjeimet fél fejemen leborotválták, de ezt ügyesen tudtam leplezni.  J Feküdnöm kellett, 1-2 hétig, mert szédültem, meg hülyeségeket beszéltem ( na, például ez is maradandónak bionyult ….) hiszen rendesen agyrázkódtam…. És nem tudom, hogy ki miatt. Még arra is emlékszem, hogy a biztosító alig akart fizetni a kis irha kabátomért, aminek azt köszönhetem, hogy ő szakadt széjjel, őt tépte szét az ablak, ahogy átrepültem rajta, mint a faltörő kos, és nem a bőrömet… Nem ám, hogy én pereltem!!! Mert a tárgyalásra idézést sem kaptam, hát, hiszen miért is kaptam volna? Én csak egy sérült voltam… és ez kit érdekelt? Nem tudom, hogy milyen ítélet született az ügyben, nem írta meg a sajtó, nem rágódott rajta fél Magyarország, nem találgatták kvíz kérdésként, hogy mit érdemel az a bűnös…. Nem állt ott a tévések, rádiósok  hada, egyáltalán, nem érdekelt senkit. Persze 25 év alatt rengeteget változott a világ, ma, ha hangosabban veszed a levegőt, már fent van a neten. És főleg ha egy média személyiség teszi, amit Buci tett… na, akkor mindenki hirtelen átmegy álszent ítélőbíróba. Nem kell felmenteni. Ő sem azt kérte. De miért ítélkezünk mi? Kik vagyunk, hogy bárki életébe belelássunk? Hogy bárki életével játszunk? És itt most csapongok és nem régi sérelmeimre utalok… Miért vagyunk ilyenek? Mi magyarok. Félünk a felelősségvállalástól, a kimondott szavaink súlyától? Miért nem élünk egymás mellett békében, szeretetben? Engem annyira, de annyira húz lefelé ez a sok negatívum… Már nem tudom honnan indultam el, miről is kezdtem el írni, merrefelé kanyarogtam… Nem is mindig az a célom, hogy tanmese legyen belőle. J Csak leírom a gondolataimat, mert ez nekem jó. J Legalább ez jó. Aztán el is énekelek néhányat, mert nekem az is jó! Na, az csak az igazán jó!! És ennyi. És most nektek lesz jó, mert abbafejezem magam!!!Na… A napi vulkánkitörésemet olvashattátok… Pápá!!!