Szeptember 19.
"Bárhogy is volt, úgy volt szép a múlt, és a dallamára emlékezni jó. Ám a tegnapi lépteink nyomát, elfedi a frissen hullott hó. Egyszer él az ember, egyszer látja a napfény aranyát. Egyszer lép a folyóba, és egyszer ér a túloldalra át. Ne gondolj a múltra, mert az idő tovaszáll, mindig higgy a mában, és ő az oldaladra áll." Máté Péter
Őszintén? Nem tudom, mi jöhet még… Valahogy mégsem érzem azt az elkeseredést, ami ilyenkor el szokott kapni. Ez jó. Hitem, bizodalmam van, türelemnek kell még erősödnie. Amikor az ember elveszíti a munkahelyét, hajlamos arra, hogy az eszét és a józan ítélőképességét is elveszítse. Hiszem, hogy így kellett történnie, hogy oka van annak, amiért ez így történt. Egyikünknek sincs munkahelye. Szép. Mit mondjak erre… Szerintem hagyom annyiban a témát. Egyszerűen nem esek kétségbe, de azt hiszem nagyon egy furcsa világban élünk. Az emberek egymás iránti érzései határtalanok, gátlástalanok. Ez elkeserít, és a világba üvölteném, hogy mit akarnak még? Mégsem teszem. Nincs értelme, megint csak alkalmat adnék a hiénáknak, a sakáloknak, a cápáknak… Már mosolygok a könnyeim között és összekapom magam. Megint. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése