Szeptember 18.

Szeptember 18.

 Ne kövesse el azt a hibát, hogy azon az alapon kritizál valamit, hogy az összhangban van-e másvalaki véleményével, vagy sem. Az a fontos, hogy összhangban van-e az ön véleményével, vagy sem. Egyezik-e azzal, amit ön gondol?

Lafayette Ron Hubbard

Igen. Ezt nagyon jó lenne, ha mindenki a fejébe vésné. Mindenkinek van véleménye, még, ha magában tartja, akkor is. Megtanultuk már, hogy bólogatunk, mintha muszáj volna. Mert néha úgy érezzük, a boldogulásunk érdekében kell ezt tennünk. Sokszor, húúúú, de nagyon sokszor reális is. Persze, mit foglalkozok én más problémáival? Ez az emberek hozzáállása. Én is kommentelgetem , hogy egy helyre sűrítik városunk kulturális intézményeit, de érdekel ez valakit? Mintha behülyültek volna az emberek. Mintha olyan lenne, mint egy sci-fi filmben. Ahol megmutatják, hogy tessék, itt lehetett művelődni, ez volt az a pont a városban, a többi? Üresen áll, majd lesz belőle szórakozó egység. Arra nem gondolnak, hogy mennyivel másabb volt a fílingje, ha elvitted a gyermeked a Bóbita (éppen üresen álló belvárosi) Bábszínházba, utána végigsétáltál a Király utcán, elmélázva az utcai zenészek dallamain, megmutatva a gyerekednek a Nemzeti Színház impozáns épületét, leültél a szökőkút szélére, amíg a gyermek esetleg önfeledten szaladgált és élvezte a rászitáló vízcseppeket? Vettél egy fagyit, figyelted az esetleg munkába igyekvő embereket, mert most éppen ráértél, éppen eljutottál a belvárosba, örömmel konstatálva, hogy összefuthatsz rég nem látott ismerősökkel. Rácsodálkozhattál az elmúlt időre, hogy mások felett is eljárt, vagy rajtuk többé-kevésbé látszik, majd mentél tovább a tér felé, ahol megint alkalmat adtál magadnak a büszkeségre, hogy de jó, voltam egy előadáson, és élményekkel telve nem rohanok tovább a hétköznapjain megszokott mókuskerekében. De példázhattam volna ezt egy koncert élményével a Dominikánus Házban, vagy a Művészetek Házában, avagy az Ifjúsági Házban. Mert bent voltunk a „városban”, és ha már bent voltunk, nem szaladtunk haza. Főiskolásként elhittük, hogy egyszer majd nekünk tapsolnak ezeken a pódiumokon, majd beültünk egy pohár sörre valamelyik kültéri egységbe. Integettünk az ismerősöknek, jókat derültünk egymáson, jól megbámultuk, ha egy érdekes figura akadt, és így tovább… Esetleg folytattuk az utat egy másik koncertre, rendezvényre. Tisztában voltunk vele, ma éppen ilyen nap van, a színházban van-e előadás, ha itt nincs, akkor hova érdemes menni, milyen lehetőségek vannak. Most mindez egy helyen elérhető lesz. Kiszállsz az autódból, bemész, gyorsan leülsz a helyedre, végighallgatod, aztán keresed a kulcsod, és már rohansz haza. Legfeljebb megjegyzed magadban, hogy nicsak, itt volt x.y, neki honnan telt erre a drága jegyre, hiszen te is csak hosszú vacilálás után döntöttél.  Megvetted a jegyet, de itt slussz…. Nincs utána  társas élet… Szépen, lassan izolálódsz… Otthon gyorsan felírod a fészbúkra, hogy parádés élményben volt részed!!! És a többi? Az nem hiányzik? A találkozások öröme? A koncert/előadás megvitatása? Az együttlét élménye? Persze… Nagyon szép lett az új kulturális negyed, szó se róla. De egy ekkora város csak egyetlen pontra építsen? Majd kiürülnek lassan a belvárosi asztalok is, hiszen a célközönség elmaradozik. Sikeres projekt. Az árak az égben, szállnak felfelé, mint az imáink. 

…..és egy lezárult fejezet margójára......

Aki magasra jutott, annak több az ellensége is. Míg megbújsz a tömegben, csak a melletted állók tudnak létezésedről. Ha valamivel kitűnsz és kiemelkedsz közülük, sokkal többen szereznek rólad tudomást. Irigyelnek, úgy képzelik, az útjukban állsz, no és lesznek persze olyanok is, akiknek tényleg az útjában vagy... Így megy ez már sok ezer éve, mindenütt, ahol csak emberek élnek.
Nemere István