Szeptember 21.

Szeptember 21.

A testi méretek és a lelki bánat nem szükségképpen függnek össze. Termetes, kövér személyt éppúgy érhet mélységes lelki megrázkódtatás, mint a világ legkecsesebb teremtését.
Jane Austen

És még sok egyéb más is. A fogadd el a tested című fejezet, ami már kamaszkorom óta végigkísér. Mármint a problémája, a túlsúlyé. A 157 cm-es magasságom, bár én ezt alacsonyságnak szoktam nevezni, már eleve egy jó kiindulópont. Aztán a fajtám, ami csöppet sem mondható alultápláltnak, nos, ezek mind-mind összetevő tényezők. Folytonos volt a fogyókúrák próbálgatása, hol bérlettel, szalonban, ahol folpack-tekercseléssel és csodagépekkel nem sikerült, aztán akupunktúrával és hatalmas akaraterővel (a nem evéshez) sikerült, majd különböző káposztaleveses, tojásos módszerekkel, kapszulákkal, tablettákkal, ott-ott, több-kevesebb sikerrel. Majd egy nagy levegő és az Aranymozsár két termékével, valamint megint nem evéssel sikeredett. Persze mentek az évek, nem kerültek el a betegségek, aminek következtében a hormongyógyszerek áldott hatásaira, volt, hogy egy hónap alatt 12 kg(!) szaladt rám. Vagy a cigaretta letételével az első próbálkozásnál ugyanennyi… Aztán a cigi visszajött, és a kilók is maradtak.. De azóta ügyes lány voltam, már másfél éve ismét nem dohányzom! Hanem a kilók…. Azok úgy jönnek, szépen sorjában… Fogjuk rá, a kor is hozza magával. J Mikor nyáron sikerült egy olyan számot elérnem, ami a terhességeim kilóinak számát is meghaladta, akkor elkapott a pánik. Látom Aput, aki a térdprotézise miatt nehezen mozog, és az a 130-… kiló is gátolja… Ödémás a lába, nem tud cipőt húzni… És akkor ez egy példa a sok közül. A cukorbetegség veszélye, nem sorolom.  Na de vissza a testemhez. Ebben élek. Ideje lenne elfogadnom. Éppen „terápián” veszek részt, mert most azt kell tennem, hogy büszke vagyok rá. Nem röhög. Igen, el kell hinnem, meg kell mutatnom magamnak, hogy képes vagyok rá. Nem lehetek egy életre haragban a tükörrel, főleg, hogy nem is ő tehet róla. Arról nem beszélve, hogy nem mindenkinek jön be az anorexiás külső, na jó, hát ennek mondjuk nem a milói vénusz a kompenzálása, de van akinek ugye az a nyerő. És nekem? Hiszen megint az került előtérbe, hogy megfeleljek valamilyen normának? Kiének is? Nos… én magamnak szeretnék megfelelni. Hiszen tudom, hogy soha nem lesz belőlem Barbie baba, mert a szüleim örültek annak, hogy az 1,95 kg koraszületési súlyom, amely különböző vércserék és komplikációk folytán csökkent, másfél hónap után mégis elérte a 2 kg-t amivel végre hazaengedtek. Na, ezek után mi volt a cél? A gyereket megfelelően táplálni. J Sikerült. És nem voltam gyerekként kövér, az a bájos állapot a kamaszkorral érkezett. Ezután persze már azt hallottam otthon, kislányom olyan leszel, mint nagyanyád! Abból persze szerencsére volt kettő is, olyan jó mellesek (kire ütött ez a gyerek!), és kerek egészek! A mosolygós fajtából!! Mert azt mondják, a kövér emberek boldogok és mosolyognak! Ez mekkora baromság! Ez is csak egyfajta státuszszimbólum. Mindig, mindenki azt hiszi, mert te kövér vagy, akkor túl(t)eszed magad a sérelmeken. Nincs is bánatod, védett vagy! Örökké vidám, tejbetök! Pedig a mosoly nálunk is ugyanonnan, belülről jön! Visszatérve magamhoz, mit szeretnék? Egészséges testsúlyt, ami a ruhatáramnak meg a jó kedélyemnek megfelel. Amitől nem szakad rólam a víz, nem püffed a lábam, amitől be tudom kötni a cipőmet, amivel tudok úgy mozogni, hogy az nekem is tessen. Úgy kimondottan nem fogyókúrázok, mert már unom. A kérdést is, hogy fogyózol? A tényt magát, hogy fogyózok. Mert megszorítás, tiltás, az ember agyában legalábbis így jelentkezik. Megpróbálok úgy élni, étkezni, hogy jusson is, maradjon is. Ne sóvárogjak, hogy húúúú, ma gyümölcsnap van, pedig úgy megennék egy kiflit, de ma nem lehet, vagy mit tudom én. Már van eredménye…. Nem olyan látványos, hiszen a sokból kevés nem olyan számottevő, mégis ki kell tartanom. Magam miatt. És persze a régi, begyöpösödött nézeteket az ideális testalkatról el kell felejtenem. Amikor vékonyabb voltam, még furcsán is néztek rám, hogy szép-szép, de nem te vagy. Pedig de, csak ugye a megszokás. Szóval, összegezve, elmondtam már, nem leszek soha Barbie baba, de lehetek egy olyan középkorú nő, aki jól érzi magát, aki jóban van magával, elfogadja idomait, és még büszke is rájuk (persze nem bébidollban a Ferencesek utcájában….).

Kedves Nőtársaim! Kedves dúskeblű Nőtársaim! Kedves tömörgyönyör Nőtársaim! Ha elfogadjuk magunkat, a világ is elfogad bennünket! Jelentem, megpróbálok ennek megfelelően gondolkodni, és nem keseríteni napjaimat az állandó megfelelni akarással. Mert a belső szépség kisugárzik, akkor is ha, izmos, vékony vagy, és akkor is, ha ezt az ideális alkatot némi háj takarja.  Csak rajtunk múlik. És köszönöm, azoknak az embereknek, akik ezt támogatják, és ezt azt hiszem éppen ideje volt kiírnom magamból ahhoz, hogy túllépjek rajta! Mert vannak ennél fontosabb dolgok is, amire az energiánkat összpontosítanunk kell! Úgyhogy csajok, lányok, asszonyok (ahogy K. Ágikám mondta ezelőtt 25 évvel): fel a fejjel ki a mellel!! Mosolygós, szép napot mindenkinek! És ne felejtsetek el reggelizni!!!