Szeptember 02.

Szeptember 02.

Nem vagyok kíváncsi a hétköznapokra, az élet ünnepeit keresem. S hogy mik ezek? Azok a felfénylő pillanatok, amelyek valódi barátságokról szólnak, vagy egy nap, amikor valamit megtanulsz még a világról, ráismersz valamire, ami szép. Azt szoktam szépnek nevezni, amiből feltárul a dolgok belső igazsága. Vonatkozik ez egy könyvre vagy filmre, zeneműre, emberre, egy mozdulatra - s nem több, mint egy pillanat. De hogy sok ünnepnap lehessen az életemben, ahhoz sokat kell tenni, és nagyon kell figyelni.

Geszti Péter

Este esett az eső, így ma reggel ismerős illat fogadott. Lassan egy éve lesz, hogy ezt a blogot írom, és azoknak az őszi hajnaloknak, reggeleknek a vizes-faleveles illatára emlékeztetett a ma reggelé. Vissza kell zökkenni a hétköznapokba, a koránkelésbe, mert, bár még nincs rendes állásom, a fiúk iskolába mennek. Nagyobbikam a gimi utolsó évét kezdi, a kisebbik meg a 7. osztályt. Ja és Apa meg go Budapest, 4 hónapos tanfolyamra, kéthetenként. Érdekes lesz, hiszen annyi minden áll előttünk az elkövetkező időszakban. Hétfőn a térdműtét nagyocskámnak, majd november végén bokával a kicsit, egyik itt, másik ott. Ezeken is túl leszünk, aztán jön az érettségi, a továbbtanulás. A csudába, hisz nem is olyan rég volt, hogy Anyu majdnem rosszul lett, mikor a Marietta kétségbeesve ment ki a teremből, hogy a Manyi nem tudja, a töri tételét!! Anyu rám kérdezett, hogy én-e, majd Marietta észbe kapott, hogy jaaaa, deeeeee, tudja….. És végül valamit tudtam is.. J És most meg én jövök… bár nekem kedvezőbb feltételeim lesznek, anyaként. Mert Dana más, mint én voltam. Igaz, nekünk megvolt a fő profilunk, na persze annak sem tettünk igazán eleget, de minden rendben volt. Azt hiszem, nosztalgiázom, igaz?  Azt sem bánom. Most egyelőre az a célom, hogy jól érezzem magam, mert csak úgy tudok kiegyensúlyozott lenni. Említettem, nincs még igazi állásom, de nincs elkeseredés sem, hiszem, hogy ki kell várnom a megfelelőt. Saját magamnak a legnehezebb, mert gondolhatnám azt is, amit leírtam valakinek nemrég: sem én, mint ember nem kellek, sem, mint tanár, sem, mint zenész. Pedig nem így van. Hozzáállás és felfogás kérdése. És ezt NEM így fogom fel, és pontosan ez az, amitől esetlegesen jól tudom érezni magam. És ez is relatív, mert nem Hawaii-dizsi-napfény-feeling, csak egy egészséges életérzés, hogy tovább kell lépni, mennek a napok, annak kell megfelelni. Ha sírok és panaszkodok, attól nekem sem lesz jobb, sőt! Észrevehető, hogy elfordulnak az emberek, ha folyton panaszkodást hallanak. Vagy kihasználják. Mert tudják, szükséged van rájuk és visszaélnek vele. Illetve kikerülnek, vagy kibeszélnek, vagy elfordulnak. Egyiknek sem érzem szükségszerűségét, szeretek jókat beszélgetni, mosolyt adni és kapni, ennek megfelelően élni. A vitás helyzeteknek nem elébe menni, ha lehet kompromisszumokra törekedni. Másként a saját sorsomat keserítem meg. De ehhez először el kell jutni fejben. Ez a legnehezebb, mert saját magunkkal kell egyezségre jutnunk ez ügyben. Sok embernél pedig ez okozza a legnagyobb problémát. Nem engednek a saját csökönyösségükből, mert azt hiszik, azzal mindent feladnak. Fenét. Ott kezdődik, azzal teszik meg az első lépést. Én tudom, mert megtettem.