Július 27.

Július 27.

 Nevess magadon, és nevess az életen. Ne gúnykacaj vagy önsajnálattól tocsogó nevetés legyen ez, hanem gyógyír, csodaszer, amely enyhíti a fájdalmat, kigyógyít a depresszióból, és segít megfelelő távolságból kezelni az adott pillanatban szörnyűnek látszó kudarcokat.

Og Mandino

Jó lenne. Vagy : jó lesz. Megtenni, igyekezni, ennek megfelelően viselkedni. Kezdek megint besokallni a panaszoktól, közlöm a sajátoméból is. De nem kerülhetem ki, mondjuk például, bocsánat, a saját családomat! Tegnap például egy beszélgetés során, fennkölten próbáltam ecsetelni a jó gondolatokat, a pozitív szemléletmódot.   Megmosolyogtak, és azt mondták, tulajdonképpen nagyon jó a meglátásom, de vegyem észre, az emberek nem tudnak másról beszélni, beszélgetni, mint a gondokról, a problémákról a nehezen fizethető hiteleikről. Tények, elszomorítóak.  Pedig olyan szépen süt kint a nap, nincs az a tikkasztó kánikula! Hoppá, mondjuk már fél kilenc és én is úgy ülök itt, mint egy jóllakott napközis, pedig lenne mit tennem-vennem….  J  Viszont írni sem tudok mindig, hiszen valamiféle affinitás kell hozzá. Az most van. J Naná, főleg, ha esetleges takarítás vár rám….

Rohannak a napok, azon veszem észre magam, hogy július 27-e van, még egy hónap a munkanélküli lehetőségből, aztán már csak valamiféle alacsonyabb alamizsna jár. Nem tudok elvonatkoztatni ettől, hiába fogadtam meg, nem gondolok a munkára, az állásra, de ez a szürkeállomány itt felül csak pörög, mint a motolla.. Na, kisanyám, most próbálj meg nevetni, de lassan ez lesz a vége, kinevetem magam! Hátha könnyebb lesz idebent! Mondjuk, csökken a nyomás… Már megint hol is tartok? A türelemnél. Istenem! Sosem növök fel, hogy megtanuljam, de hát a saját bőrömből kibújni nem tudok….. Pedig néha jó lenne! Nekivágni, csak úgy a vakvilágnak, elindulni, nem törődni semmivel, ahogy azt gyermekként, hányszor elgondoltam! Rácsodálkozni a természet adta szépségekre! Ha elmegyünk egy búzatábla mellett, mindig egy dal jut eszembe, amit egykor tanultam: „Amerre én járok, nagy tábla mezőkön, virágot aratnak…. keresztet, asztagot, illatos virágokból raknak. Kicsépelték dalos szerelemmé, aranycséppel nyomban… mindenütt felszedtem, szívembe rejtettem, szívembe rejtettem, s néked hazahoztam!” Hát nem gyönyörű? Rögtön mosolyogni van kedvem tőle! A pipacsok, búzavirágok, vagy a tarlókon a szalmabálák… Vagy a magasan szárnyaló madarak, övék az egész égbolt! Vagy a kedvencem, egy tó vizére felfeküdni, lebegni, ahogy a víz hullámai sodornak és nézni  az eget! Hát ezt imádom! Nemrég próbálkoztam ugyanezt egy strandmedencében…. Nos…

J  Látványnak sem lehettem kutya, de nem mertem sokáig reszkírozni a „lebegést”, nehogy beugorjanak értem, és gyorsan kimentsenek…

Nos, szerintem visszatalálok lassan a Földre, s végzem napi teendőimet…     

Ettől még a gondolataim közlekedhetnek különböző tájak, vizek, felé! Hiszen a lehetőségek tárháza végtelen!!! Kívánom Nektek is, mosolyogva ezt, és a mosolyokat is, hiszen tényleg távolabb visz a gondoktól!!!  Vagy legalábbis más fényben világítja meg azokat!