Május 17.

Május 17.

 Van egy ősrégi alapértékrend, ha aszerint élnénk, kijönnénk önmagunkkal, és a világ is teljesen jól kijönne velünk. Ezt igyekeznek felülkiabálni a mindenkori elvárásemberek. Azt üvöltözik, hogy kövesd a trendeket, viselkedj sztereotip módokon, versenyezz mindenáron, extrémkedj, légy sovány, "szabad", önmagad. Ám ha te fogcsikorgatva törekszel megfelelni e kívánalmaknak, fura módon inkább képmutató, zavarodott, felelősséghárító, elbutult, öngyűlölő leszel.
Vavyan Fable

Iszonyatos frontok jönnek-mennek. Szerencsére ritkán fáj a fejem, de most az is megmutatkozik, hogy tud olyat, ezen kívül ólmos fáradtság… Tavaszi? Május közepén? Nem tudom a választ…

Viszont eszembe jutott a tegnap este. Egy kollégámmal indultunk haza, aki munkát illetően elég sűrű és fárasztó beosztásban dolgozik. Mégis ő volt, aki egy mondatával elgondolkodtatott. Pedig semmi extra nem volt benne, csak lényegében ennyi: szeretek sétálva, lassan menni. Igaz, hogy nincs benne semmi különös és mégis itt cseng a fülemben! Hát persze, hogy okkal, mert folyton folyvást szaladunk és rohanunk, ahogy ennek sokszor hangot is adtam.  Néha már szégyellem magam, mert a szomszédjaim a házból ha meglátnak köszönnek és hozzáteszik, jaaj maga megint szalad!! Úgy tűnik, versenyben állok az idővel, pedig nem... vagy talán mégis… Nincs is ezzel semmi gond, ha még lenne a napból olykor néhány óra kívánság szerint. De mint tudjuk ez nem kívánságműsor, be kell osztani, ami van. Mindez oly roppant ésszerűen hangzik, aztán néha abszolúte kivitelezhetetlen.  Hiszen sokszor magam is „lassíts!” felszólítással fordulok magamhoz, mert automatikusan is szaporázom a lépteimet sok esetben akkor is, ha nem muszáj. Aztán ott van még a magam köré épített álomvilág.

Igen, van ilyenem. Szüleimmel évente sikerült elmennünk a 70-es években nyaralni vállalati üdülőbe, később nyaranta akár kétszer is sátorozni. Ezek a Szelidi-tónál zajlottak, majd később Soltvadkerten. A campingben mindkét helyen árnyas táborhelyek voltak, a fák susogásának hangját nem lehet elfelejteni. Amikor az időjárás nem kedvezett, és szeles idő volt, akkor pedig olyan jellegzetes hangja volt a fák lombjainak, párosult ez a tó szagával, illatával. Egyszer eljutottunk a tengerhez is, az Adriára… Rég volt.

Mostanában, illetve pontosan, mióta felnőttem, (ez a rendszerváltás idejére esett) kevesebb ilyen emlékem van. Nekünk is sikerült elvinni a gyerekeinket egy-két hazai nyaralásra, ami az utóbbi években a barátaink látogatását jelentette. Hiányzik az a gyerekkori feeling. Rengeteg emlékem van, ezekből épült fel az álomvilágom. Csukott szemmel, nyitott füllel és szívvel, vagy olykor csak tágra nyitott szemmel és valahova máshova képzelve magam. Hetek óta elég szeles az időjárás, akkor próbálok nem morogni, hanem kinyitom a fülem, becsukom a szemem és azt gondolom, a vízparton vagyok, nem messze tőlünk ott a nádas és fodrozza a szél a tó vizét. Kicsit hűvös van, nem baj, fürdeni úgysem lehet még május közepén. Máris mosolyra húzódik a szám az emlékektől. Kicsit elvarázsolom magam ilyenkor, néhány percre, azután pedig, mostanában úgy is emlegetem, azért néha visszatérek a földre. Ez olykor nehezemre esik, sőt egyre nehezebben.

Első versem..... 

  

Koszorúm

Szorít… fent is, lent is..

az abroncsokon bimbódzó virágkoszorú,

de alatta rozsda, eszi, a vas kegyetlen pántját..

Burjánzik alóla körös-körül a lelkem,  vele a félelem

és sebzi folyvást a maró tehetetlenség.

Utat keres magának, kiutat innen,

ahol másképp létezik a magas Istenség.

Átfonja virág-rozsda temető, kering benne,

mint eltévedt, kósza reménytelen szerető.

Kapaszkodna, kapva- kapna minden kéz után,

de szorítja, és nem engedi , fog a rideg pánt.

Menne, futna, szaladna, gondtalan, elképzelt világba,

könnyedén a szélbe kapaszkodva….

de visszatartja a töviskoszorú.

Tüskéi beleragadva a lelkembe,

húznak vissza örvénylő ismerős-idegenbe…

Borzong tőle és többet nem kér…

Könyörög, esedezik…hite van, még van miért…