Május 10.

Május 10.

Ahelyett, hogy mindent bírálgatnánk, ahelyett, hogy a körülményeket és az embereket nekünk tetsző alakzatba próbálnánk hajlítgatni, a béke útján nyugodtan és egyszerűen haladhatunk. Valahányszor meglepetést hoz az élet, az első dolgunk ezentúl az legyen, hogy fölkeressük szívünkben a béke helyét. Megállunk egy pillanatra, és megpihenünk Isten szeretetében. Aztán, ha belső békénk helyreállítása érdekében cselekedetre van szükség, azt az utat választjuk, amely a nyugalmunkból ered. Magabiztosan cselekszünk, mert biztonságban vagyunk. Ha később ismét útmutatásra van szükségünk, könnyen és gyorsan hozzájutunk. Nem azért keressük a békét, hogy szigorú elhatározásokat, hosszú távon érvényes szabályokat hozzunk, hanem hogy a döntéseink azonnal, ebben a pillanatban helyreállítsák a békét. Mert csak akkor lehetünk igazán jók, ha a békénk megvan odabent.
Gerald G. Jampolsky

Kisgöndör….

Emlékeztek még az elsőre? Az első barátságra, az igazi aranyszállal átkötött barátságra? Mostanában nagyon sokszor eszembe jut… Nem voltam igazán óvodás, mert anyukám a testvéremmel volt otthon gyesen, így csak az iskola előtti kötelező jellegű nagycsoportba jártam. Érdekes módon ott nem emlékszem arra, hogy kifejezett barát-társam lett volna. Persze itthon, a szomszédból voltak barátok, játszópajtások, de az az igazán barátság az iskolában talált rám. Már nem is emlékszem mikor… Mert a barátságok nem úgy születnek, hogy kiválasztalak, Te leszel a barátom… Kialakul, nagy dérrel-dúrral, vagy halkan, csendben. Valami ilyesmi történhetett velünk is. Hogy hogyan, azt sem tudom, egyszerre csak mindenki tudatába párosan lettünk bejegyezve. Mint legjobb barátnők. Talán abból is adódhatott, hogy osztálytársakként mindketten beiratkoztunk a zeneiskola ottani tagozatába, mindketten furulyára jártunk ugyanahhoz a tanár bácsihoz, és valahogyan együtt jöttünk-mentünk, majd együvé tartoztunk… Olyan sok év fűzött minket össze, olyan sok közös élmény és olyan sok mozzanat, ami nap, mint nap eszembe jut. Ha hajat mosok például és szárítom a hajam, vagy feltűzöm hátul, beleakad a kezem az apró fürtökbe, akkor eszembe jut, hogy „kisgöndörnek” hívta őket. Sokan, főleg a tanárok, nem nézték jó szemmel ezt a barátságot. Természetesen az én nagyszájú személyem bökte a csőrüket, hiszen lehettem jó tanuló, a cserfességem nem jelentett előnyt. Persze barátnőm halk szavú és kitűnő tanuló volt. Egyszer a némettanára meg is jegyezte, hogy elrontom, és hogyan is lehet az én barátnőm… Valószínűleg elég mélyen érinthetett a dolog, ha most erről írok… Még arra is emlékszem, hol hangzott el ez a mondat…. Hmmm..  Aztán a zeneiskolai élményeink, az osztályban történt dolgaink és nem utolsó sorban a zenekaros kalandjaink. Órák alatt a kis levelezéseink apró fecniken!!! Még megvan anyuéknál a szekrény tetején egy nejlonzacskóban.  Cinkos összenézések, sugdolózások, kézszorításaink, mosolyaink egymásra. Vagy a rigmusaink, amiket skandáltunk, mert mi folyton kitaláltunk valamit, énekeltünk, muzsikáltunk, szerveztünk,  öreg bácsit patronáltunk osztálytársainkkal, vagy Abigélt játszottunk...óóóó… hosszan sorolhatnám. Volt egy együttesünk is, Pálma-együttes volt a neve.. írtunk kettő, azaz kettő darab számot is, az egyik címe Valahol a távolban..volt. Manapság is szoktam dúdolgatni .  Szerintem ma is elég lenne , így közel 30 év távlatából egy-egy szót mondanom, amire eszébe jutna az, amire én gondolok. Csak ilyen szavak:  apfelsaft, Mana-mana, Heidi, teniszpálya,sztrájk, vagy Abigél. Sokat olvastunk mindketten, csíkos és pöttyös könyveket! Annak idején nem voltunk azok az egymásnál alvó fajták, mert akkoriban ez nem volt szokás. De voltam náluk sokszor az iskolán kívül is, bár zenei elfoglaltságaink kevés szabadidőt engedtek. Ő volt az, aki elkísért egy bírónőhöz, mert a szüleim házát a testvérek perbe fogták örökség gyanánt, és szó volt róla, hogy el fogják árverezni. Lehet, hogy sántít a történet, hisz gyerekként csak annyit értettem meg, hogy elárverezik , na aztán engem sem kellett félteni. Kikerestem az iratok közül a bírónő nevét, a telefonkönyvben megkerestem a címét, és elmentünk hozzá a barátnőm kíséretében.  Nem tudom szegény ő volt-e jobban (mármint a bírónő) ledöbbenve, vagy anyuék, amikor elmeséltem nekik. Persze kértem, hogy ne bocsássák árverésre a házat, azt hittem gyerekként az érveim elég okok, végül is a dolog megoldódott, ma is ott laknak anyuék. És a barátnőm velem volt. Teltek az évek, az élmények egyre jobban összekovácsoltak minket. Persze voltak nagy fogadkozások, hogy majd egymás esküvőjén, meg a gyerekek, meg majd keresztszülő…legalábbis rémlenek ilyenek. Emlékszem, egy iskolai Ki mi tud-on meg szerettük volna csinálni, szebben szólva, elő szerettük volna adni a Józsi hol vagy című fantasztikus szerzeményt, aminek az eredetije ugye világsláger volt.  Nekünk magyaroknak Józsi hol vagy-ként került a köztudatba Kovács Kati által! Kovács Árpi „ tanár bácsi” lekottázta nekünk sőt, meg is hangszerelte és mi zongorával, fuvolával, klarinéttal elő is adtuk!! Jaaj és még hosszan sorolhatnám! Amikor az ausztriai Gnasban sztrájkoltunk a szigor ellen, mert mi „nyamvadt, betegesek” nem mehettünk strandra, mint a többiek, mert nekünk meg lett tiltva… Így aztán beöltöztünk az összes fellelhető ruhánkba, valami táblára még ki is írtuk, hogy jaaj de fázunk és kiálltunk az erkélyre sztrájkolni. A strand mellett laktunk és a többiek a strandon voltak!!!  Aztán mikor már középiskolásként egy másik út alkalmával megittuk a vendégségbe szánt pezsgőt és kidobtuk a gazba az üres üveget???  Vagy amikor Olaszországban megvettük F.R David .Words c. kislemezét? Talán sok minden más is eszembe jut lassan… Az első vízválasztó a középiskola választása volt. Már ott tudtuk, hogy elkerülünk egymás mellől. Bár az iskoláink egymás mellett voltak és eleinte még szünetekben átruccantam a gimijükbe, mert nálunk nem volt büfé…. Ezt szabad volt. Persze a kötelékek lazultak, hisz neki is új osztálytársai és barátai lettek, nekem is.  De azért még megvolt a kapocs. Hogy miért is írom ezt le? Talán magáért a barátság felidézéséért, az emlékekért… is. Meg azért, mert most volt a 30. osztálytalálkozónk, amire nem jött el.  Mondhatnám, erre sem jött le, mint eddig még egyikre sem. Egyik osztálytársnőnk azt mondta, úgy hallotta azért nem jár osztálytalálkozóinkra, mert mi összevesztünk…  Soha nem vesztünk össze…  A nagy és végső vízválasztó a szerelem lett. Én voltam az örökszerelmes, aki mindig szerelmes volt valakibe. Tőle nem hallottam, hogy tetszik ez vagy az a fiú. Nem érdekelte, szorgalmas, kitűnő tanuló volt, jó zenész, jó közösségi ember, de nem az a szerelmes típus. Aztán eljött az ideje és őt sem kerülte el. Ez nem is volt baj, hiszen már középiskolába jártunk. Viszont a szerelem mellett nem fért el a barátság, és nem ő akarta így. Én sem, de így alakult és a szerelem őket igazolta, remélem. Elmentem az esküvőjére, hívatlanul ugyan, de ott voltam,hisz megbeszéltük egykor,  mint ahogy azután  ő is eljött az enyémre.  Ennyit sikerült a régi fogadalmakból megvalósítani. Szoktunk találkozni, inkább összefutni, olyankor, egy-egy, szia-hogy vagy erejéig szót is váltunk egymással, de semmi több. Látom rajta, hogy ő is tudja, amit én, eszébe jut egy-egy mozdulat, vagy pillanat, vagy történet. Mert nekünk vannak emlékeink, volt egy hosszú évekig tartó barátságunk, ami csak a miénk volt. Ennek emlékére született ez a kis írás. Remélem, ő is szeretettel olvassa.