Október 25.

Október 25.

Jó, ha hagyjuk, hogy a szívünk szép lassan meggyógyítsa a maga sebeit. De az nem jó, ha azért vonulunk el és merülünk mély meditációba, nehogy gyengének gondoljanak. Mindannyiunk lelkében él egy angyal és egy ördög, akik nagyon hasonlítanak egymásra. Ha valamilyen nehézség előtt állunk, az ördög a magányos töprengést javasolja, hogy megmutathassa, milyen sebezhetőek vagyunk. Az angyal viszont gondolkodásra serkent, és néha emberi szájat vesz igénybe, hogy azon keresztül szólhasson hozzánk. A fény harcosa megtalálja az egyensúlyt a magány és a másokra utaltság között.
Paulo Coelho

…és egy kis Tóth Árpád:

 ELEJTETTED A NAPOT

Rád gondoltam délután,

Fönn az arany nap sütött,

S lehunyt szemhéjaimon

Rózsaszínnel átütött.

 Fáradt arcom szeliden

Tüzesítette a fény,

S szemlehunyva a szokott

Utazásra vártam én,

 Arra, mikor - halk hajó

Titokzatos tengeren -

Fekvőszékem útrakél,

S lázam sodrán ring velem

Felelőtlen, gyönyörű

Fantázia-tájakig,

Ahol romló életem

Némely bús álma lakik:

 Mindaz, ami sohse lesz,

Mindaz, ami sohse volt -

Így indultam ma is el,

Húnyt szemekkel, mint a holt,

 Álmodozni: életet.

És úgy hajlott rám a nap,

Mintha pilláimra a

Rózsaszínű parazsat

 Az a szent fény ejtené,

Mit még ott látott a szem

Isten-atyja kebelén,

S melyre szomjas szüntelen.

 És egyszerre úgy esett,

Telin, forrón, hirtelen

Rád gondoltam s arra, hogy

Messze vagy, és jaj nekem.

 És megriadt szemeim

Felpattantak: a hegyek

Csúcsain már pirosan

Búsultak a fellegek.

 És egy furcsa vízió

Vad erővel elkapott.

Úgy éreztem: kezeid

Tartották ma a napot.

 Azért volt oly különös,

Minden fénynél édesebb,

És én ezt csak most tudom,

Amikor már este lett,

 Mikor kezed fáradtan

Elejti már a napot,

S szívemben is csöndesen

Elhallgatnak a dalok.