November 29.

November 29.

Titokzatos, megfejthetetlen világ a mi szívünk. Olyan érzékeny, olyan változó. Egy gyenge fuvalom nehéz lavinákkal zúzza össze minden atomját, s egy mosolygó napsugár új életre tudja kelteni.
Ady Endre

Majd egyszer felnövök. Talán. Vagy sosem? Józan eszem azt mondatja velem a tapasztalatok alapján, éppen itt lenne az ideje, a gyermeki énem pedig csak rácsodálkozik a dolgokra, hogy megint megtörténhetett velem az, ami… Mert annyira hiszek és hinni akarok abban, hogy az emberek jók, ha valaki szavát adja, ígéretet tesz valamire, akkor azt be is tartja…. Ha valaki barátként viseltetik irányodba, akkor azt őszintén teszi, szíve melegével. Mégis, nap mint nap történik valami apró jel, ami megcsorbítja ezen hiedelmeimet. Nem vagyok az a fajta, aki másokon átgázolva küzd a maga útján… Anyukám és Apukám, imádlak Benneteket, de ezt valahol jól elcsesztük… Mert a tisztelet az elöljáróid, feljebbvalóiddal szemben, az őszinteség és az egyenesség ma olyan feleslegesnek bizonyul. Hiábavalónak? Nem, nem ez a pontos meghatározás, inkább az, hogy nem célravezető. Ha a kis világomban akarok meghúzódni, félve az emberek reakcióitól és véleményeitől, akkor jó. Akkor toporoghatok egy helyben, és tágra nyílt szemmel rácsodálkozhatok azokra a dolgokra, amelyek ugyan az én fejemben keltek életre, de naivitásom és kigondolásuk által érzett örömöm folytán, világgá kürtölése nyomán, másnak adatott az érdem. Egyszerűbben? Folyton elpofázom az ötleteimet, amiből mások profitálnak. Hmmm… Emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt, szintén eszembe jutott valami frappáns, amit exfőnököm reagálásra sem méltatott, majd hetekkel később egy értekezleten saját ötleteként adott elő. Hogy akkor fejlesztettem- e ki magamban a szem tágranyit- pofa befog- nagyotnyel c. magatartást, vagy csak erősítettem mindinkább, nem is tudom. Mert családi hagyományai vannak a hülyeségnek. Apu, az adott kor és a családi hátterének lehetőségeihez mérten annak idején a lakatos szakmát tanulta ki. Nem is akármilyen módon. Az csak hab a tortán, hogy Anyuval való házassága révén bekerült az Eiter lakatosdinasztiába, ahol is ugye nagypapám volt a főnök. Dolgozott is nála valameddig, aztán kiváltotta az ipart, maszek lett belőle. Emellett mindig érdekelte a történelem, a csillagászat, a technika, és szívta magába az ismereteket, információkat könyvekből, tv-ből, rádióból. Mindig szólt a rádió a műhelyben, és munka közben is elraktározta az ott hallottakat. Be is iratkozott a gépipari technikumba, aminek elvégzését az én érkezésem szakította meg. A családot kellett eltartani. Talán az egyik meghatározó momentum az is lehetett, hogy az egyik órán a nagybetűs TANÁR egy mozdulattal áthúzta és egyesre értékelte azt a szakrajzát, amit munka után órák hosszat szerkesztett, készített. Pedig ebben a mai napig verhetetlen!!! Arról nem beszélve, hogy rajzolásban, festésben is, autodidakta módon, de jó. Na, szóval Apu követett el olyan klassz kis dolgokat, hogy ihaj! Mindig újított, mindig voltak ötletei, találmányai, ha valamihez nem volt megoldási lehetőség, hát kitalált egyet. Lett légyen az egy célszerszám, egy új munkafolyamat, szinte nem ismert lehetetlent. Addig agyalt, amíg rá nem jött megoldásra. Nagyszerű újításai voltak, találmányai! De sajnos megmaradtak az íróasztalában, illetve, milyen érdekes, mások éltek vele. Hogyan? Volt olyan eset, hogy dolgozni jött hozzá alkalmazottként egy fiatalember. Nagyon jóravalónak tűnt, éveket dolgozott a műhelyben, segített is a ház körül, ha arról volt szó. Majd elment, és silány utánzatát kezdte el gyártani annak a híres „detektív-rácsnak”, amit Apu csinált a városban egyedül kézi-munkával(!), minden egyes ív hajlítása kézzel történt. Idővel be is vallotta valakinek, hogy azért jött oda dolgozni, hogy megtanulja a fortélyokat. Mondjuk ez valahol elismerés is. Mi is több ilyen rács kivitelezésében segítettünk, sőt volt olyan időszak, hogy az elektromos esztergapadon dolgoztam egész nyáron, sokszor könyékig a gépolajban… Volt olyan munkása, aki nagy sporttáskával járt dolgozni, aztán mikor kilépett, akkor vette észre, hogy eltűntek dolgok… Történt, hogy egy „barát” felkérte egy gázkazánnal kapcsolatos dologra. Apu, agyalt, rajzolt, szerkesztett, tervezett, és a kész dolgot persze kiadta a kezéből, áttekintésre a megrendelőnek. Na, ezt nem kellett volna. Bizonyos idő múltán az illető himmegett-hümmögött , megköszönte visszaadta a papírokat. Ja, és ezenkívül egy mérnökkel, aki lemásolta a tervrajzokat és a projektet, meg is csináltatta és szabadalmaztatta…. A BARÁT…. Jajjj édes szép apukám, ezeket a naivitásra hajlamos génjeidet jól átörökítetted nekünk!! Mondjuk persze, lehet belőle építkezni a jövőt illetően, csak ki kell böjtölni azokat a körülményeket, amik keletkeznek a folyamatok során…. Magam is, aki már megtapasztaltam ezen dolgok sokaságát, még mindig nem adtam fel! Legfontosabb, hogy higgyünk magunkban, mert a nélkül nem jutunk előrébb. Aztán higgyünk magunkban, mert ez megerősít abban, van keresnivalónk. Majd higgyünk magunkban, mert az bátorságot ad a következő lépés megtételéhez! Ez nagyon fontos! A következő lépés! S ha megtettük ezt, akkor higgyünk magunkban, hogy képesek vagyunk újra emelni a lábunkat, egy újabb lépés megtételére! Azután higgyünk magunkban, hogy lesz elég kitartásunk, hogy véghezvigyük azt, amit elterveztünk! Jönnek közben a pofonok, mert olyan nincs, hogy nem jönnek, de ha jönnek, akkor is higgyünk magunkban, mert ezen áll vagy bukik minden! Ha feladom, akkor mi marad? Nem sok. De ehhez hinni és bízni kell!!! Nem várni… Illetve türelmesnek lenni, de észrevenni az apró lehetőségeket, amiben meg tudunk kapaszkodni!

Kedveseim! Lehet, hogy ma magam erősítésének írtam le ezeket a dolgokat, mert nekem is nagy szükségem van rá! Kívánok nagyon szép napot mindenkinek!!!