November 28.
Jelenleg túl sokat foglalkozunk a kompetenciával, a motivációval, és az akarattal, ugyanakkor nem jut elég figyelem az értékekre, az erkölcsre és az emberségre.
Edgar Henry Schein
Edgar Henry Schein
Reggel van, vagy hajnal… nem tudom minek nevezzem….hat óra és sötét. Gyermek már rég elment rorátéra, amellett, hogy iskolai kötelessége, nem csak azért teszi. És bevallom, valahol irigylem. Nagyon örülök, hogy amit annak idején gondoltam, nála sikeredett. Na, nem tudom megfogalmazni? Lényege, engem is beírattak annak idején hittanra, elkezdtem templomba járni, de az akkori politikai körülmények nem tették lehetővé… vagyis a szüleimet behívatták az iskolába és közölték velük, ez bizony nem lesz így jó. Így aztán nem járhattam tovább. De a szívemben-lelkemben a hajlandóság (milyen bután hangzik) megmaradt. Nem volt a neveltetésünk olyan nagyon, vallásos, sőt…. Azt tudtam, hogy szüleim hívő embereknek mondják magukat, de nem jártak templomba csak elvétve. Így aztán ez a fajta életmód nem is lett jellemző nálunk. Hanem a középiskolába kerülve olyan közösség tagja lettem, ahol nagyon sok (ha a max 21-es osztálylétszámon belül sok-ról lehet beszélni), vallást gyakorló osztálytársam lett. Ez köztudott volt, és egy szegedi osztálykirándulás alkalmával meg is érintett bennünket a Csoda. Történt ugyanis, hogy az elszállásolásnál két különböző épületbe kerültünk. Az egyikbe a társaság nagy része, a másikba pedig két vagy három szoba erejéig mi. Unatkoztunk és azt találtuk ki, hogy paplanhuzatba bújva szellemesdit játszunk a többieknek a másik fertályon. Át is lopóztunk a nagy sötétben, de ahány szobába benyitottunk, az mind üres volt. Persze addigra be is mérgesedtünk, hogy ezek a szemetek hol vannak, minket kihagynak, mire az egyik szobában rájuk találtunk. Akkori komoly szlogenünkkel nyitottunk rájuk: bagoly mondja verébnek, hogy kuvik-kuvik, és erre a válasz, ne megjött a Schrämpf…. Ott ültek egy rakáson, egy gyertya fényénél…. Persze nekünk sem kellett több, jól megsértődve viharzottunk vissza, és gyártottuk az elméleteket, hogyan is toroljuk ezt meg, miként nem állunk velük szóba másnap. A főhadiszállás a mi szobánk lett, (Iván Katival) a nagy stratégia után pedig mindnyájan egy szobában próbáltunk aludni , mert összetartottunk ( Kaszás Karcsi, Keszler Jancsi, Hammer Gábor, Schubert Dóri, Kati meg én), de olyan szűk volt a konvektor, ami nekem jutott, hogy a Katával kilopóztunk a fiúk szobájába, és a Csubit otthagytuk a pasikkal. Mondjuk, nem tudom a Kordé Ágika ezalatt hol volt??? Reggel elmentünk felfedező útra, majd a többiekkel próbáltuk a távolságot tartani. Aztán elmesélték, mikor engedékenyebbek lettünk, hogy felolvastak a Bibliából és beszélgettek, és ebbe a meghitt állapotba kuvikkoltunk bele… Megbeszéltük, hogy este már mi is csatlakozunk, és igen, akkor érintett meg ott bennünket a Csoda. Valami felejthetetlen élmény volt számomra, ami azóta is tart. Illetve már előbb kezdődött, hiszen egy németországi zenekari út alkalmával kaptunk ajándékot, és ez a helyi közösség magyar nyelvű kiadványait tartalmazta. Azt hiszem egy Bibliát, valamint a Kereszt az aszfaltdzsungelben c. könyvet, amit még szakiban a Németh Dávidnak kölcsönadtam, és nem került vissza hozzám.. Ez a könyv volt az, ami elindított bennem valamit. Többször elolvastam. Valaki, esetleg nem tudja, hol bukkanhatok rá? Aztán akkor valami kialakult az osztályban. Bár a többiek ( Magay Judit, Vörös Györgyi, Megyesi Dóri, Sutyinszky Bea) már jártak annak előtte Bíró Lacihoz, most én is velük tartottam. Voltam is nála a Püspöki Palotában, és ereklyeként őrzök egy könyvet, amit tőle kaptam. Ő most a tábori püspök. Mint ahogy jártak fel Gyárvárosra is, ahol Bókai Zoli nagybátyja volt a plébános, szigorú, de jó ember, és ott volt akkoriban kispap Garadnay Balázs, aki ma a püspöki helynök. Zoli ott kántorkodott, és kántorkodott még az osztályból a Sill Gábor is. Kirándulás után egy darabig nagyon összetartó kis társaság voltunk, óraközi szünetekben nem is mentünk ki a teremből, hanem énekeltünk. Voltunk együtt beatmisén Pécs-Szabolcson, meg a Havi hegyen, jönnek elő az emlékek. Aztán egyszercsak ez is szétzilálódott. De bennem megmaradtak az emlékek, élmények, látom, ahogy fogjuk egymás kezét, a könnyek, az őszinte vallomások… Ez is eszembe jutott egy hónapja, mikor a 25 éves osztálytalálkozónk volt. Az a jó, hogy van mire emlékezni, még ha a mának is kell élnünk. Mert ezek az emlékek késztetik az embert arra, milyen irányba is vegye, vagy ne vigye az életét. Visszatérve a gyermekemhez például. Hiszen advent vette kezdetét, ami a gyermekkorunkban nem volt „divat”. Nem volt adventi koszorú, és fogalmam sem volt arról mi is az a roráté. És talán felnőttként is most először gyújtottam meg az első gyertyát úgy, ahogy azt kell…..nem a gyufára gondolok…hanem itt bent…
mennek a dolgaim, sokszor elfelejtek beszélgetni Veled. Bezzeg, ha fáj,
szorít, sajog, ha kényszerít valami ott belül, rögtön kicsúszik a számon,
szinte észrevétlenül: Istenem, add, hogy...
Kérlek, bocsásd meg ezt a vétkemet is! Bocsáss meg, hisz most is kérni
szeretnék. Nemcsak magamnak, hanem másoknak is.
Nekünk, akik eszeveszett tempóban száguldozunk az adventi fényekkel
ékesített utcákon, böngésszük a karácsonyi katalógusokat, hogy mit milyen
hitelből lehet megvásárolni, hogy gazdagabb legyen az ünnepünk.
Uram, add, hogy ne higgyük el, hogy plazmatévéktől, fals zenéket kiabáló
télapóktól, leszünk boldogabbak!
Add, hogy boldogan tudjunk gyönyörködni a gyerekeink álomittas
szuszogásában, add, hogy tudjunk nevetni és merjünk sírni, ha úgy esik jól.
Meg tudjunk tisztulni egy nagy zokogásban, és ne szégyelljük, hogy nemcsak,
mindig rohanó, sikerorientált, emberek vagyunk, hanem érző, sérülékeny,
törékeny emberek, akik kapnak elég sebet földi életük során.
Add, hogy meg tudjunk gyógyulni bajainkból!
Add, hogy érezzük, mikor érdemes tíz körömmel kapaszkodni, és mikor kell
elengedni.
Add, hogy ha elengedtünk valamit, ami fontos volt, kibírjuk a veszteség
fájdalmát - emberi módon, emberien. Szabadíts meg minket a gyűlölettől,
bosszúvágytól, ellenségeskedéstől, acsarkodástól!
Add, hogy higgyünk egymásnak, egymásban.
Add, hogy legyen kedvünk gyertyafényben egy tiszta papírlapra tollból tintát
maszatolni, csak úgy, a saját örömünkre.
Add, hogy találjuk meg minden napban az ünnepünket.
Add, hogy gyakran kezdjük így a Veled való beszélgetést: köszönöm, Istenem!
Add, hogy magunknak is megbocsássuk tévedéseinket.
Adj békét, mindannyiunknak Uram!
( Tamásy Éva)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése