Augusztus 01.

Augusztus 1.

Világéletemben hittem benne, hogy a nap legcsodálatosabb pillanata, amikor reggel felébredünk. Mindegy, hogy vacakul érezzük-e magunkat vagy jól, egy biztos: aznap még bármi történhet velünk! És az sem számít, ha az esetek többségében semmi különös nem történik. A lehetőség benne van a reggelekben.  Monica Baldwin

Mert, hogy ugye hétfő. Ráadásul az első augusztusi hétfő.

Vendég-zenész

Néhány nappal ezelőtt városban felnőtt gyermekem (akárcsak az anyja), furcsa arckifejezést öltve jött be a szobába. Anya! - mondta, valami fura hang szól a konyhában, - valami „állat” van bent!

Mivel félálomban voltam, kikecmeregtem az ágyból és próbáltam a zajra összpontosítani a hallásom. Hallgatózok, de csak tücsökciripelést hallok, igaz, közelről. Másféle hang volt. No, de akkor már én sem voltam biztos benne, hiszen szép számmal akadnak itt bőregerek is, ezért óvatosabbra vettem a figurát. Kiérve a konyhába (na most panelban ez nem távolság), lopakodtunk, de a villanyt felkapcsolván csend fogadott. Akkor próba, újra, villany leolt, zaj ismét aktivizálódik. Na de hol? Merre? A polc felől, viszont sötétben nem pakolnám le inkább, mert éjjel nincs kedvem romokat takarítani, marad a villanyfény. Csendben. Viszont is mit keresünk? Tücsköt, vagy denevért?  Kijön a férjem, erősítésként, majd faluhelyen tapasztalt zajoktól kiművelt füleivel megállapította, milyen fogalmatlan városlakók vagyunk, hogy ez tücsök. Huh, egy gonddal kevesebb, mert az legalább nem akar rémületében stílust váltani a frizurámon. Így is, amikor a hátsó kapun közlekedek haza, mindig rám mered egy áram rázta denevértetem fentről! Nem egy szívet melengető látvány. Főleg, hogy a penészfoltokból áporodott dohszag terjeng, a pékség megfelelő szellőzésének mellőzése miatt.

Szóval tücsök. Mindjárt meleg lett a szívem körül, mert eszembe jut, amikor én még kislány voltam. Akkor az oviban előadtuk a Tücsök-mesét, és én voltam a hangya!!!! A szorgos, a dolgos, kis kioktató hangya!!! Még egy fénykép is van róla valahol!

Vissza a konyhai tücskömhöz!!! Persze, nem találtuk meg. Ennek örömére végigmuzsikálta az éjszakát, és meg kell mondjam, nem volt zavaró. Tényleg olyan volt, mint kisgyerekként, amikor családi házban lakva, kicsit közelebb voltunk a természet adta szépségekhez, mint a paneldzsungelben. Utcánk végén volt a patak, ami csak egy szennyvíz-elvezető, vagy mi volt, mennyit is játszottunk ott! Csak úgy hívtuk, árokpart. A szomszédjainknak ott volt túl a kertjük, nem volt elkerítve. Mi pedig ott csináltunk bunkert, ott nőttünk fel. Azt sem felejtem el, amikor a tesóm meg a Zsoleszék abban versenyeztek, ki tudja messzebbről átugrani  az árkot. Nem is beszélve arról, hogy éppen jó borongós idő volt, valamilyen esőzés után és a patak rendesen meg volt áradva. A messzebbről átugrani pedig azt jelentette, hogy sréhen ki tud messzebb ugrani. Persze mindezt úgy, hogy apuék ne vegyék észre. Ebben valami miatt nem vettem részt, pedig fiúsítva voltam rendesen. Na, éppen a tesóm került sorra, nekifutás, ugrás és az Öcsi eltűnt a patak „habjai” között. Oóóóóó…. Nem is tudtuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk, mert amikor felállt, akkor úgy nézett ki…... Az összes szutyok lógott róla, amit a patak szennyvize felhalmozott. Most is ráz a röhögés az emlékképtől. Csakhogy Apu kint mosta az autót, úgy 50 méterrel odébb, és nagyon féltünk, hogy most mi lesz. Egy darabig tébláboltunk, de aztán kénytelenek voltunk hazamenni, mert Öcsi már fázott is. Talán meg sem mertünk szólalni, amikor hazaértünk. Apu pedig? Hát ordított, mint a fene, de látszott rajta, hogy mindjárt elneveti magát. Volt ott aztán takarodj be!!! Végső soron igaza volt, mert tilos volt az árkon átugrani, hiszen tele volt mindenféle szeméttel, kővel, hordalékkal…. Még jó, hogy nem lett baj, szerencsénk volt az esős idővel. Anyu vagy öt adag vízben tudta csak kimosni a ruháit, a nagybátyám pedig elnevezte Öcsit Búvár Kundnak. Na, elég messze kanyarodtam a tücsöktől, de itt az árokparton meg a Cigánydombon szedtünk mi tücsköt-bogarat, lepkét, virágot!  

Szóval, vissza a konyhába. Ma délelőtt a panelspájzomban (asztal alatt) kotorásztam hagyma után, de gondoltam utánanézek a tücskömnek. Mivel este megint hajtóvadászat alakult ki utána, akkor kisebbik gyermekem érdeklődött felőle (hiába, városi gyerek hol lát ma már ilyet!!!), de nem lelték. Bár a férjem megjegyezte, lepakolta a polcot és valamit érzett lepottyanni, de nem látta. Muzsikált is nekünk szakadatlanul!!! Persze előtte eljátszottuk a sötét –zene, világos – csend, játékot a villannyal. Szóval ma délelőtt kikotortam a kis polcomat az asztal alól és egyszer csak ott volt valami fehér bogár. Hát, ez vagy fényt kapott, vagy albino, de én fehér tücsköt még nem láttam! Persze, nem vagyok egy bogarász, deee, ilyet tényleg nem láttam. Vittem is a fiúknak megmutatni, de nem igazán izgatta őket hajnali kilenc órakor… Aztán kitettem őt az erkélyláda virágaira…. Egy darabig szemmel tartottam főzés közben, aztán egyszer csak eltűnt…. Kutattam utána …. Nem tudom hova lett ….Lesem a sötétet….  Csak reménykedem benne, hogy ma este ismét felhangzik a tücsökmuzsika…