December 21.
| Ahogy továbbra is elfogadod a dolgokat, melyeken nem tudsz változtatni, és változtatsz azokon, amiken tudsz, te magad is csodálatos módon változol... Csodákat viszel végbe, minden nap egyet. |
| | Andrew Matthews | |
Egyre közeledik a Szenteste napja… Az év legszebb ünnepe számomra. Amit elterveztem, hogy idén majd minden másképp lesz. Hát tényleg másképp lesz, de nem a terveim szerint…
Most nagyon fáradtnak és elesettnek érzem magam. Ki kell, végre sírjam magamból az elmúlt napok történéseit. Talán a könnyek kimossák belőlem a sok keserűséget. Kezdve attól a pillanattól, amikor megkérdezek valakit, hogy mi a baj, mert látom rajta, hogy valami nem stimmel. A kérdésem őszinte volt, nem sablonnak szántam. És akkor kapok hideget-meleget, ami persze nem felém irányult, de rajtam csapódott le… Nagyon rosszul esett. Tanulság? Tanulság lehet-e az és konklúzió, hogy többet nem kérdezek senkitől, ha látom, baja van? Még jobban távolodjunk el egymástól, közönyösen, ha észleljük, hogy valami nem stimmel? Mert akinek szól, annak másnap nem úgy szól, ahogy nekem nevezte? Ez nem is baj, hiszen ha alszunk egyet a problémáinkra, másnap más szemmel láthatjuk.
DE! Akkor sem én okoztam a baját, mégis engem bántott.. Ahogy az ő baját okozó személy másnap, megint csak engem okolt, egy nem általam elkövetett tévedésért… Velem szemben emelte fel a hangját, és amikor mondta neki, az „elkövető”, hogy ő volt, akkor is hozzám intézte tovább a megrovó szavait, és még sorolhatnám… De ezen is túltettem magam egy bizonyos határig.
Aztán olyan jó volt a gyerekemmel másnap együtt bóklászni a boltokban, viccelődni, nevetgélni, vásárolni… egészen addig, amíg meg nem szólalt a telefon…
Na, azóta nem találom megint magam.
Amikor tehetetlenségemben érzem az elkeseredett dühöt, mert nem tudok segíteni, mert korlátoltnak érzem magam, mert ott már az én tudásom nem elég…
Nem akarom ezt többet érezni!!!
Iszonyatos érzés, amikor a gyerekemmel baj történik, hallom a férjem elkeseredett hangját, érzem belőle a baj súlyát, amikor a nehéz percek már fél órává tömörülnek és a mentő még sehol, amikor mint a pók a falon, le-fel járkálok a lakásban, megpróbálva összeszedni a gondolataimat, hogy mit is pakoljak be a kórházba… Amikor a taxi is negyed óra múlva érkezik, és amikor meglátom a mentőt…
Pontban akkor értem oda én is. És nem kapott fájdalomcsillapítót, csak jóval később a röntgen után..
Tudom, hogy hülyének néztek, de semmi sem jutott eszembe, hogy mire allergiás, hogy műtötték-e stb. De ez sem érdekel…pedig hallottam, hogy mondták, a szülő nem tudta megmondani….
Sok volt….sokk volt…
Aztán a műtőbe bevitték… aztán jön az orvos, hogy komplikáció van… majd, hogy kész a műtét, minden rendben. Amikor azt hiszed, kicsit megnyugodtál, majd megmutatják a röntgenképet, és megint magad roskadsz, hogy hogyan tovább…
HIT! TÜRELEM! A varázsszavak…. Amik próbára tesznek… Álmosságot, fáradtságot, fizikai fájdalmakat érzek… Párom is odavan… Nagyon nehezen tartom magam… Este is beájultam az ágyba. De össze kell szednem magam, hiszen a gyerekek ne lássák, milyen nehéz. Se osztrák út, se közös mozi, se szentesti társas a nagyszülőkkel, se semmi, amit elgondoltam és megbeszéltünk…
De úgy nézem, hogy MÉG van három napom, hogy szert tegyek ajándékokra, hogy süssek, vásároljak, rendet rakjak, megnézzem a pénzügyeket, biztosítóhoz menjek stb… Mosoly! J Kitartás!
Szeretet!!! KELL! Sok a feladat! Nehéz,de megcsinálom!!! Nem vagyok olyan, aki egykönnyen feladja!!
