Június 17.

Június 17.

Kinek a felelőssége???

Szimpatikus (?) úriember, kissé zárt szájjal ecseteli a tv-ben, hogy a családoknál ha kb 300-350.000 Ft egy négytagú család bevétele, esetleg családi pótlék, akkor nem igaz, hogy havonta két alkalommal nem jut 6000-6000 Ft egy focimeccs belépőjére… Életem utóbbi huszonvalahány éve a focipálya közelében zajlott, nem mondhatom, hogy hidegen hagy a téma. Ismételgetem a szavait…”ha” valamint „300-350.000 havi jövedelem” és így tovább. Tulajdonképpen igaza lehetne. Kivéve a „ha”-t, meg az összeghatárokat. Nem is erről akartam írni… Csak ahogy nekifogtam, lényegét tekintve éppen ez a mondat ütötte meg a fülemet és tulajdonképpen beleúszik a témába…. Kinek a felelőssége??? Kinek a vétke? Mi? Miért? Kavarognak bennem a kérdések, mert akaratlanul történnek dolgok, amikhez kicsi vagy , netán távolról szemléled, esetleg nem vagy kompetens.

 Hol is kezdjem? Végzettségem szerint zenetanár vagyok. Amikor elindultam a pályán, nekem is világmegváltó álmaim, terveim voltak. Nagyon hamar szembetalálkoztam a valósággal, hiszen szakirányú középiskolában először csak kötelező jelleggel oktattam. Azokat a fiatalokat, akiknek kötelező tárgy volt hangi adottságuk ellenére a magánének. Ott már jelentkeztek azok a problémák, amiket kezdő tanárként néha elég nehezen tudtam, vagy nem tudtam megoldani. Szólok itt többek között a minimális korkülönbségről a tanítványaim és én köztem, illetve azon szakmabeli „rutintalanságról”, ami a kevésbé jó adottságokkal rendelkező gyerekekkel való képzést jelentette. Azt hiszem huszonvalahány év távlatából már tudnám kezelni a dolgokat, akkor még nem mindig sikerült. Viszont amire elköteleztem magam, amit én annak idején a saját tanáraimtól tanultam és kaptam, azt igyekeztem szem előtt tartani. Máris kérdésem lenne… Miért úgy állnak hozzá emberek a munkájukhoz, ahogy? BÁRMILYEN területen, de amikor főleg valaki azt választja hivatásának, hogy a tudását átadja a gyerekeknek, másoknak, akkor miért nem adja annak legjavát? Soha nem szégyelltem kérdezni, ha valamit nem tudtam, mert legyek érdeklődő, mint a nagyokost játszó tudatlan. Persze ez is okozott meglepő pillantásokat, de ha olyan embertől kérdeztem, akinek adtam a szavára, nem éreztem magam kellemetlenül, az illetékes pedig megtiszteltetésnek érezte, hogy tőle kérek tanácsot. Manapság nem sikk kérdezni, mert ha tudatlanságod fel mered vállalni, esetlegesen búcsút mondhatsz az állásodnak. Így aztán sorra keletkeznek a selejtek, a hibás végeredmények, aminek korrigálása nagyobb munkával, költséggel jár, mint a kérdés felvetése. Adott esetben helyrehozhatatlan. Mert amikor tudod, hogy jelen mandátumod valamiért a vége felé közeledik és nem lesz tovább, félgőzzel vagy éppen gőz nélkül végzed a dolgod, először is azt kellene felmérned, kinek mit okozol ezzel. Kárt a főnöködnek, hisz úgyis kifizet, és évek óta, vagy éppen soha nem adott jutalmat, na, bumm. Legfeljebb kevesebbet pötyögsz a gépbe a megszokottnál, vagy a szekrény mögött nem pókhálózol le, vagy a szórólapok nagy részét a kukába dobod és nem a postaládákba… Mondod te.  Ez is egy hozzáállás, ha nem is helyénvaló. DE említhetném, amit egyre többet hallok: nem az én feladatom. Valamiért soha nem húztam határt, hogy meddig tart a munkaköröm, ha dugig volt a szemetes és hangyák jártak körülötte, kiürítettem, ha nem is az én feladatom lett volna. Na és? Az én érdekemet is szolgálta, nem? Sokan nem így látják, de ebbe nem akarok belemenni….

De ha egy embergyermek van a gondjaidra bízva, akinek az életkori fejlődési szakaszai behatároltak, akinek most még van egy-két éve, hogy rákészüljön alapjaiban az előtte álló célok megvalósításához??? Hogy jönnek emberek ahhoz, hogy értékes heteket, hónapokat, akár éveket gyerekektől vegyenek el, mert önmagukat ez a helyzet tovább nem érdekli??? Vagy említhetném azokat a példákat, amikor évekig buzdítunk egyeseket és rengeteg esetben alap nélkül elhitetjük velük, hogy iszonyat rátermettek, tehetségesek a maguk műfajában, és amikor már majdnem a próbatétel előtt állnak, akkor szemébe vágjuk, hogy te mit is akarsz? Vagy éppenséggel laza libbenéssel kiszállunk a hajóból? Miféle emberek, akik magukat pedagógusnak, tanárnak, nevelőnek, oktatónak vagy edzőnek mondják? Kinek a felelőssége?

Folytatom…  Nagy a városunk, ami az országos szintet jelenti ugye, ötödik a sorban. Tele értékekkel, különböző korok kincseivel, művészekkel, nagy tudású emberekkel, és mosolygós, barátságos hétköznapi emberekkel, akik együtt, közösen segítségére lehetnének a városunknak abban, hogy méltó képet mutassunk magunkról. És ezeket csak kiragadtam a sok közül. Mégsem ők jellemzik és ők képviselik városunkat. Sem a különböző intézmények vezetőiként, sem a művészeti programokon, sem a propagandában…. A kincsek egy részét hagyják elévülni, másokat privatizálnak, a mosolyok megkoptak, az emberek elzárkóznak, a művészek, ellehetetlenednek, a nagy tudású emberek elhagyják a várost. Tegyem-e fel a kérdést, ki a felelős???

Zajlik az életünk A mederben. Csordogál az útján, aztán egészen hirtelen B mederbe kerülünk. Minden megváltozik. A túlélés a cél, nem jut időd, energiád, hogy a gyerekeddel tanulj, játssz, kirándulj, beszélgess!!! Rohansz, hogy állást találj, rohansz, hogy el ne késs, rohansz, hogy megfelelj, rohansz, hogy időben ki-befizesd… Rohansz, hogy kész legyen, rohansz, hogy mindenre jusson időd, ha még megteheted, jó, ha egy héten egyszer rohansz a szüleidhez, akiktől fél óra múlva rohansz tovább, pedig erre vártak egész héten…. Kinek a felelőssége???

Aztán boldog vagy, hogy dolgozol, és a túlórákat, a munkabeosztásokat zokszó nélkül vállalod, mert keserűen tudod, hogy milyen a munkanélküliség. Hogy amit akkor kaptál, az mire (nem)volt elég… És boldog vagy, hogy lehetőséged van, bár lennél inkább az út másik felén, de most csak ide volt jegyed… De itt vagy és ettől már boldog kell légy!!! Hiszen pályáznak a helyedre innen-onnan-amonnan. Nem számít, hogy tudásod, hozzáértésed, gyakorlatod nagyobb, mint másnak a nyelve… Nem vagy biztonságban, mert jöhet valakinek a valakije. Kinek a felelőssége???

És amikor elindul a sárdobálás? Hmmmm?  A hárítás, én azért nem, mert amaz, nem, aki szerint pedig ő azért nem, mert emez nem, emez szerint pedig éppen azért nem, mert esetleg én nem… Ördögi kör, soha nem lesz vége és igazsága. Ezt látjuk a tévében, az életben, a politikában, kicsiben és nagyban, és ahelyett, hogy egy kicsit magunkba néznénk, ha társként viselkednénk egymással, egy irányba tartva, ehelyett egyre jobban széthúzunk, és a résekbe húzzuk magunk köré a falainkat! Közben nem vesszük észre, hogy mennyi minden történik körülöttünk, mennyi lehetőséget elszalasztottunk, mert ezek a falak eltakarják…. De ha nem tudod a falakat lerombolni, legalább üss rést a falakon, mert különben nem engeded át a fényt….

Kinek a felelőssége…..?