Július 07.

Kül-föld

Valamikor réges-régen gyakorta volt alkalmam kitekinteni az ország határán túl. Tehettem ezt egy úttörőzenekar tagjaként, majd felnőtt-zenekarosként is. Csodálatos és meghatározó élményekkel gazdagodtam, amit nem pótol semmi. Sokszor ma is ezekből táplálkozom, hiszen utoljára körülbelül 10-11 éve voltam külföldön, akkor is hosszú idő után csak néhány napra, muzsikálni. Már gyerekként szembetűnő volt a határ átlépése után a „másvilág”. Persze hozzátartozik, hogy másféle hagyományok, építészeti stílusok, hagyományok, szokások, elemek határozzák meg a kinti képet.  Már ezelőtt 30-35 éve is feltűnő volt a kinti tisztaság, rendezettség, ami ugye nálunk azóta már nyomokban felfedezhető. Mégis gyermeki izgatottsággal vártam, hogy átlépjük az országunk határát, amire olyan rég vágytam. Főleg így együtt a család, a gyerekekkel. Volt részük bőven az odanézz, figyelj, nahát, de klassz, kifejezéseimből! De ma is ugyanúgy éltem át és szívtam magamba azt a képet, ami utunk során elém tárult. A rendezett környezet, a takaros porták, és sorolhatnám. Valami viszont megváltozott. Ami ránk, magyarokra jellemző volt, a jókedv, a mosoly, a könnyedség, az most átköltözött oda ki. Nagyvárosokban a rengeteg turista, az utcán özönlő emberek, a zsúfolt teraszok a kávézók, presszók előtt, olyan jó volt látni, hogy az emberek még tudják könnyedén, gondtalanul jól érezni magukat! Bécsben a Práterből kijövet gyalogtúránk során beültünk egy kis étterembe, de laza német nyelvtudásommal közöltem a pincérrel, hogy csak trinken möchten, mire megkérdezte, honnan jöttünk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk, mire, hmmmmm….. érdekes arckifejezést öltött… talán a tapasztalatok….már nem tudom meg. Mindenesetre  amikor fizettem, mert én vagyok a német-nyelvtudor, ugye, kevéske kis borravalót adtam. És láss csodát, térült-fordult pincérünk, majd kezében egy Bécs térképpel visszajött az asztalhoz, bekarikázta és beírta, hogy éppen hol vagyunk. Azért távozáskor megkérdeztem, hogy mivel tartozunk érte, mire csak legyintett és vidáman köszönt. Jól esett a gesztus, hasznát is vettük. Főleg mikor a Stephansplatz felé vettük az irányt, és ott a Parkhausból kijöttünk. A nagy hőség elég fárasztó volt, sőt még egy tüntetés-félét is láthattunk.

Sikerült a délutáni csúcsban az autópályát is megtapasztalni kifelé Bécsből.  Nem is szeretem az autópályákat, mert nem sok látnivalót kínál. Viszont amikor nem azon közlekedtünk, akkor nem bírtam betelni a látvánnyal. A hegyek, a táj, a falvak és városok! Szállásadó rokonaink egy kis faluban élnek az „erdőben”, ahol egy patak folyik a házuk mellett 770 m magasan. Lassan nagykorú autónk frissen cserélt fékbetétje is megemlegeti, amikor onnan felfelé vettük az irányt. Akkor én a ferrodol égő szagától elég görcsösen kapaszkodtam az ajtóba, bár az Alpok távoli hegyeinek látványa kárpótoltak. Csak fotóztam és fotóztam a telefonommal,ha kellet, ha nem. Aztán napi útjaink során olyan útépítést is láthattam, amit itthon nem nagyon. Két nap alatt két, ugyan szűk, sávban olyan távolságot és utat tettek meg, mondtam is, ott a hat emberből hat dolgozott, nem csak megfigyelőként vett részt. Hozzáállás kérdése, ugye. Egyszóval vannak különbségek. Hazafelé Graznak vettük az irányt, majd családom nem kis zúgolódására, mivel autópálya nem vezetett arra, gyerekkorom egy emlékezetes helyszíne felé, Gnasnak vettük az irányt. Ott voltunk a zenekarral ezelőtt sok-sok éve többediziglen, az ottani zenekarnál vendégségben. Családoknál elszállásolva, na és de sokat beszélünk róla még most is barátokkal meg a tesómmal! Mire odaértünk, szegény kecske ( az autónkat becézik így a fiúk) már elég fáradt volt, na, a srácokról nem is beszélve. Kb. öt percet kaptam nosztalgiázni, kattintgatni, és már suhantunk is hazafelé….  Irány nach Ungarn…

És milyen érdekes…ahogy közeledtünk, kezdett eltűnni az elmúlt négy nap nyugalma, toleranciája, rázódtunk, a már „jó” magyar utakon vissza, a megszokott hétköznapokba….